Promises, music, you - 12.fejezet

Baekhyun POV

  Egy pofon csattant az arcomom. Annyira meglepődtem, hogy néhány pillanatig reagálni sem tudtam, sőt, a fájdalmat sem éreztem. De hamar feleszméltem, s arcomhoz szorítottam az egyik kezem, majd értetlenül néztem fel rá. Szemei dühtől izzottak, ami nagyon megijesztett.

  - E-ezt mi-miért kaptam? - dadogtam, miközben próbáltam elfolytani feltörekvő sírásomat.

  Nem szólt semmit, csak felkapta a kabátját és kiviharzott a szobából. Az ajtó hangos csapódása jelezte, hogy már a házat is elhagyta. Ennek tudatában erőtlenül csuklottam össze, s engedtem szabadjára könnyeimet. Kezemet még erősebben tapasztottam arcomra, próbálva elnyomni a csípő érzést, ami egy pofonnal jár. De ez a fájdalom közelébe sem érhetett ahhoz, amit a szívemben éreztem. Hisz megütött. Megint. Korábban megesküdött arra, hogy többet nem fog bántani, de megszegte az ígéretét. Megint. Sokáig ültem a hideg padlón, kipirosodott, még néha-néha könnyező szemmel, vérző szívvel.

  Szipogva ébredtem. Lomhán ültem fel az ágyban, s megtöröltem könnyáztatta arcom. Még mindig felzaklatnak ezek a fájdalmas emlékeket idéző álmaim. Miért? Miért csak erről az időszakról álmodok? Miért csak róla? Ezeket a kérdéseket minden egyes nap felteszem magamnak, s válaszokat várok, de mindhiába. Az órára pillantottam, ami 05:32-t mutatott. Meg sem próbálkoztam azzal, hogy visszaaludjak, inkább felkaptam egy melegítő nadrágot meg egy pulcsit, s lebattyogtam a lépcsőn. Miután felvettem a kedvenc sportcipőm, zsebre tettem a telefonom és a fülhallgatóm, majd elindultam futni. 
  A csípős levegő hamar kitisztította a fejem, a mozgás pedig elterelte a gondolataimat. November vége révén lehet nem volt a legokosabb ötlet ilyen lengén felöltözni, de a futás melegen tartott. Jó pár kört megtettem már, mikor úgy éreztem nem tudok többet. Visszakocogtam a házhoz, majd egyenesen a fürdő felé vettem az irányt. Olyan gyorsan dobáltam le magamról az izzadt ruháimat, mint még soha. Ahogy beálltam a zuhany alá, úgy éreztem újjászülettem. Szemeimet behunytam, s hagytam, hogy végigfollyanak rajtam a forró vízcseppek. Már egy ideje a zuhany alatt álltam, amikor anya felkiabált lentről.

  - Baekhyun! Igyekezz, mert el fogsz késni! Fél nyolc van.

  Ahogy felfogtam anya mondandóját szemeim kipattantak s ijedtség futott végig rajtam. Mi az, hogy már fél nyolc van? Meg sem mosakodtam, fel sem öltöztem, reggelit sem ettem, sőt, még a cuccom sem pakoltam össze. Tulajdonképpen semmit sem csináltam eddig!
  Két percen belül megmosakodtam, majd egy törülközővel a derekamon rohantam a szobába hogy felöltözzek. Kikaptam a szekrényben lévő első ruhát, s rekord sebességgel kezdtem el magamra aggatni őket. Egy pillanatra megálltam a tükör előtt, és meglepetésemre nem is néztem ki olyan borzalmasan. A felső jól mutatott a nadrággal, már csak... De nem volt több időm a megjelenésemmel foglalkozni, a hajamba is csak beletúrogattam, hogy ne legyen annyira lapos.
  A táskámba bedobáltam mindent amit az asztalomon - meg akörül - találtam, és kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam, hogy enni is tudjak valamit. Szerencsémre anya csomagolt néhány szendvicset, így nem kellett a kajakészítéssel foglalkoznom. Azokat is csak behajítottam a könyvek mellé, felhúztam a cipőm, felvettem a kabátom, és utoljára az előszobában lógó órára pillantottam; 07:46. Egy elismerő mosollyal konstantáltam, hogy elkészültem negyed óra alatt, majd vettem egy mély levegőt és rohanni kezdtem. Ma ugyanis nem egészkor kezdődnek az órák, hanem tíz perccel hamarabb. Így ha jól számoltam, akkor 4 percem van odaérni.
  A fél út megtétele után már azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet, de mégsem álltam meg. Nem állhattam meg. Lihegve érkeztem az iskolához, ahol értetlenül néztem az udvaron beszélgető, cigarettázó tanulókat. Előkaptam a telefonom, ami azt mutatta, hogy 8 perc van 8 óráig. De akkor... Ismét a kijelzőre néztem, és a felismeréstől majdnem hátraestem. Ma hétfő van. De a tíz perccel előbbi kezdés keddre vonatkozik. Én hülye... Teljesen feleslegesen rohantam az iskoláig. Bravó, Baekhyun! Egy óriásit sóhajtottam, majd besétáltam az épületbe.
  Az osztályban csak néhányan lézengtek, gondolom a legtöbbjük még úton volt, vagy kint bagózott. Fáradtan ültem le a székemre, majd a padra hajtottam a fejem. Már majdnem elaludtam, amikor valaki levágódott az előttem lévő padba. Ugyan ki lehetett az? Álmosan pillantottam fel Chanyeolra, aki vigyorogva nézett le rám. Mitől van ennek mindig ilyen jó kedve? Csak lomhán intettem neki egyet, majd visszaejtettem a fejem a padra. 
  Pechemre két másodperccel később már jött a tanár, így normálisan felültem, s megpróbáltam figyelni. Ez annyiból állt, hogy meredtem magam elé és néha úgy tettem, mintha írnék valamit a füzetembe. Viszont igazából azt sem tudtam milyen órán ülök. Már jó idje egy lapra firkáltam, amikor végre megszólalt a csengő. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, s elpakoltam a felszerelésem. A többi tanóra is hasonlóan unalmasan telt, aztán következett a tesi. Végre egy olyan óra, ahol nem akarok elaludni!
  Elsőként értem az öltözőbe, aminek kifejezetten örültem. Lekapkodtam magamról a ruhát, majd fel a tornacuccot. Mire a többiek beértek az öltözőbe, én már a cipő vettem fel. Néhányam megszóltak, hogy miért öltözök külön, esetleg takargatok e valamit, de én nem foglalkoztam velük, szó nélkül kisétáltam, majd a tornaterem felé vettem az irányt. A tanár már ott volt, s néhány perccel később már tornasorba rendeződve álltunk, várva a feladatra. A tanárnak volt valami elintéznivalója, így azt mondta; gyakoroljuk a kosárlabdázást.
  A többiekkel ellentétben örömmel fogadtam a bejelentést, s mosolyogva vártam, hogy beválasszanak valamelyik csapatba. Mivel az egyik kapitány Chanyeol volt, így hamar az Ő csapatában találtam magam. Miután megbeszéltük kinek mi a feladata, elkezdődött a játék. Én középtájt voltam, s leginkább a hátsó passzokat adtam előre.
  Most Jongdae kezében volt a labda, majd hirtelen felém dobta. Egész ügyesen elkaptam, s körbepásztáztam a termet, hogy kinek tudnám lepasszolni. Azonban az összes csapattársam fogta egy-egy srác az ellenféltől, így kénytelen voltam én előre vinni a labdát. Nem pattogtattam túl nagyokat, mert féltem, hogy a kelleténél messzebb ér földet. Nem volt körülöttem senki, így magabiztosan igyekeztem a palánk felé, amikor valaki kirakta elém a lábát, én pedig óriásit borultam. A fejem fájdalmasan koppant a földön, mire mindenki elhallgatott. Én csak nyöszörögtem párat, miközben próbáltam ülésbe tornázni magam. Az oldalam és a jobb kezem eléggé sajgott, de tűrhető volt. Hirtelen Chanyeol lépett mellém, majd felsegített és kikísért az öltözőbe. A többik is követtek minket, hisz időközben megszólalt a csengő.
  Utolsó óra lévén mindenki szélsebesen átöltözött rajtam kívül. Néhány pillanat múlva azt vettem észre, hogy már csak a colos ül mellettem, várakozóan pillantva le rám. Vettem a célzást, s elkezdtem öltözködni. Miután összepakoltam a felszerelésem elindultunk kifelé.

  - Jól vagy? - kérdezte hirtelen Chan. Először nem is értettem mire mondja, aztán leesett a dolog.

  - Persze! - feleltem mosolyogva. - Ez csak egy esés volt.
  A fiatalabb csak megrázta a fejét, ezzel jelezve azt, hogy nem hisz nekem.

  - Nem kell játszanod a kemény csávót. Elmondhatod ha fáj, nem foglak kiröhögni.

  Nem igazán tudtam mit válaszoljak. Milyen kemény csávó?! Időközben kiértünk az épületből, s kivételesen az első bejárat felé vettük az irányt.

  - Nincs semmi bajom - szögeztem le mosolyogva.

  - De biz... - kezdett bele a véget nem érő kérdezősködésbe, de hirtelen megakadt. Nem rám nézett, én viszont arcát figyeltem. Döbbenetet, csalódottságotés dühöt láttam rajta. Követtem tekintetét, ami a kapuban ácsorgó, csókolózó párocskán állapodott meg.

  Miért smárol Chan legjobb barátja Chan barátnőjével??

Az őrület határán - 1.fejezet

Chanyeol POV

  - Uram, ébredjen! - rázott meg a hang tulajdonosa. Csak motyogtam valamit, majd átfordultam a másik oldalamra.

  - Hé! Ne aludjon vissza! - rivallt rám, egy kiadós rázogatás után. Erre sem reagáltam semmit, csak megpróbáltam a takaró alá vackolni magam, hogy kizárjam a - számomra - hűvös levegőt és a kellemetlen zajokat.

  - Hahó! Nem mondom még egyszer! El fog késni a vizsgálatról, és akkor engem vonnak felelősségre - nyöszörgött a rázogatós, majd hirtelen lerántotta rólam a takarót. A hideg levegő a csontomig hatolt, s hogy enyhítsem a borzongást magam köré fontam karjaimat.

  - Ezt most miért kellett? - nyöszörögtem mély, rekedt hangon. Igen, ébredés után még dörmögősebb a hangom, szóval leginkább egy medvére hasonlítok. A lány - a hangjából ítélve vagy nő, vagy egy nőies pasi - csak mélyet sóhajtott, majd elkezdett felhúzni.

  - Én szóltam magának, de nem volt hajlandó felkelni, pedig muszáj - szögezte le, mire végre kinyitottam a szemem.
  Egy világosbarna hajú, babaarcú lány hajolt felém, fehér - talán ápoló - ruhában. Nem volt rajta sok smink, mégis gyönyörűnek találtam. Felültem, mire a lány is felállt, s várakozóan nézett rám.

  - Nem kezdene el öltözni? - vonta fel a szemöldökét, mire csak megráztam a fejem. A lány szemei elkerekedtek; gondolom nem jól viseli, hogy ellentmondanak neki.

  - Felöltözök, ha megtesz nekem két dolgot - húztam mosolyra ajkaim, s a reakcióját figyeltem. Szemei még nagyobbra tágultak, száját eltátotta, arca meglepettséget tükrözött. Végül csak lemondóan sóhajtott egyet, s kínosan elnevette magát.

  - Rendben. Bár elmondanám, hogy ez volt az első, és utolsó ilyen alkalom. Bólintottam, és feltettem a kérdéseimet:

  - Az első, hogy mi a neve? A második pedig: megtenné, hogy elfordul, miközben öltözök?

  - A nevem Yura, és miért nem ezzel kezdte? - kacagott, majd elfordult, én pedig elkezdtem magamra aggatni az előre kikészített ruhákat.
  Amikor végeztem szóltam Yurának, hogy készen vagyok, így kinyitotta az ajtót és elindultunk... valahova. Idegenvezetőm után lépkedtem, aki határozottan ment egy bizonyos irányba. A folyosó kihalt vot, rideg, és hátborzongató. Mégis milyen hely ez? - gondoltam, miközben igyekeztem nem lemaradni. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem azt, hogy Yura megállt egy ajtó előtt, így szabályosan fellöktem. Fájdalmas nyögés csúszott ki ajkain, miközben feltápászkodtam róla.

  - Nagyon sajnálom! - mondtam lesütött szemmel, majd felhúztam Yurát a földről. Ő csak megrázta a fejét, jelezve ezzel hogy nem haragszik, leporolta ruháját, és egy rövid kopogás után benyitott az előbb említett ajtón. Én csak követtem Őt, hisz nem volt más választásom. Az ajtón belépve egy meleg szoba tárult elém, amit össze sem tudtam hasonlítani az épület - eddig látott -  fehér és szürke színű részeivel. Itt leginkább a zöld és a barna dominált, ami számomra nyugtatóan hatott. De amikor megláttam a szobában ülő orvost, ez az érzés szertefoszlott, idegesség és félelem keveréke vette át a helyét. Nem igazán akartam tovább menni, de  Yura beljebb lökött, majd behúzta az ajtót. Az orvos várakozóan pillantott rám, így meghajoltam, majd leültem a vele szemben lévő székbe.

  - Jó napot! - köszöntem.

  - Magának is Chanyeol! Hogy érzi magát? - kérdezte kimérten. Eddig úgy gondoltam, hogy az orvosok kedves és mosolygós emberek. Tévedtem. Ez az ember szöges ellentéte az általam ismert gyógyítóknak.

  - Köszönöm, jól érzem magam.
A férfi fejcsóválva bólintott, majd újabb kérdést tett fel.

  - Nem érzi úgy, hogy valaki figyeli?

  - Néha előfordult már, hogy volt hasonló gondolatom, de ezt miért kérdezi?

  - Nem lényeges - felelte. - És volt már olyan érzése, hogy nem Maga uralja a gondolatait? Hogy valaki belemászott a fejébe?

  - Ez meg mégis milyen kérdés? - nevettem fel hitetlenkedve, de látva, hogy az orvos komolyan gondolta, elhallgattam.

  - Nem. Még sosem éreztem ilyet.
Ismét bólintott, és firkálni kezdett valamit az előtte lévő papírra. Nem igazán értem a kérdések lényegét, de nem is nekem kell érteni. Azt hiszem...

  - Nem volt mostanában túl érzékeny, lehangolt, esetleg bizalmatlan?

  - Nem, nem igazán jellemző rám az érzékenység. A lehangoltság sem, hisz elég életvidámnak tartom magam. Viszont mostanában bizalmatlanabb vagyok az emberekkel, mert nem olyan régen egy közeli ismerősöm meglopott.

  Ezek után sorra tette fel a furcsábbnál furcsább kérdéseket, én pedig mindenre készségesen válaszoltam. Néhány perc és teleírt papír után végre felnézett rám, mire felcsillant a szemem, annak reményében, hogy végre elmehetek.

  - Chanyeol - kezdte, de a hangja nem sok jót kecsegtetett. - Ahogy sejtettem, magának van egy pszichológiai betegsége, ami a...
De nem tudta végigmondani, mert félbeszakítottam.

  - Mi az, hogy van egy pszichológiai betegségem? Én nem vagyok bolond! Semmi baj nincs az agyammal, és soha nem is volt! - rivalltam rá, amit rezzenéstelen arccal tűrt.

  - Számítottam rá, hogy így fog reagálni, de nem tehet semmit. Maga skizofrén, Chanyeol, és ezt el kell fogadnia. Megráztam a fejem, és kétségbeesetten felnevettem.

  - Nem! Nem, nem, nem. Én nem vagyok bolond, hányszor mondjam még el? - kérdeztem, miközben már a székről is felpattantam, s álltam az érzelemmentes tekintetét.

  - Kérem üljön vissza! Még rengeteg dolgot kell tisztáznunk.

  - Én ugyan semmit sem fogok magával tisztázni - szögeztem le, de hamar rájöttem, hogy semmi értelme annak amit csinálok, így helyet foglaltam, s vártam, hogy mit akar még mondani.

  - Jól van - húzódott elégedett mosoly ajkaira.
- Az orvosának Luhant osztom be, amit vele is közölni fogok. A napirendjét vele fogja megbeszélni, én csak néhány alapvető dologról tájékoztatom. A felírt gyógyszereket mindig szednie kell az előírt mennyiségben és időben. Nem hagyhatja el a szobáját felügyelet nélkül, ha mégis megteszi, az büntetést von maga után. Nem léphet közeli, intim kapcsolatba sem az orvosokkal, sem az ápolókkal, és természetesen a többi beteggel sem. A közös helyiségekbe valamint a kezelésekre, vizsgálatokra is csak ápolói kísérettel mehet. Ezek lennének a fontosabb tudnivalók. Most pedig elmehet.

  Bólintottam, majd egy meghajlás után az ajtóhoz sétáltam, ahol Yura várt rám. Mint ahogy gondoltam...
Az út nagyobb részét csendben tettük meg, de egy idő után már nem bírtam tovább.

  - Yura! - szólítottam meg, mire felkapta a fejét, s várt, hogy folytassam.

  - Kérdeznék valamit... Akivel egy szobában vagyok, Baekhyun, Ő... miért van itt? És mióta?

  A lány elgondolkozott, gondolom felmérte hogy válaszolhat e, majd mélyet sóhajtott.

  - Nem szabadna válaszolnom, de azt hiszem veled kivételt teszek - kacsintott. - Még egész fiatalon, 14-15 évesen került be az intézetbe azzal, hogy öngyilkos akart lenni. Meghaltak a szülei, és elég mély depresszióba zuhant. Később pedig kialakult nála egy komoly és igen ritka pánikbetegség is, így azóta itt lakik.

  - És most hány éves? - kérdeztem félve.

  - 25 - felelte a lány, mire azt hittem elájulok. Hogy Baekhyun 25 éves, és több mint 10 éve él ezen a helyen?

  - Értem. Köszönöm, hogy válaszoltál - bár lehet jobb lett volna, ha ezt sosem tudom meg. Persze az utóbbit már csak gondolatban tettem hozzá. Épp szólásra nyitottam volna a számat, de megérkeztünk, s mielőtt bármit is mondhattam volna, Yura belökött az ajtón, majd be is zárta azt.
  Még jó néhány percig tanácstalanul álltam, aztán megpillantottam az ágyán üldögélő Baekhyunt. Arca szomorúságot tükrözött, szemeiben könnyek csillogtak. A lábaim akaratlanul is az Ő ágyához vittek, s a következő pillanatban már Baek mellett ültem.

  - Miért jöttél ide? - kérdezte sírós hangon, ami összeszorította szívemet. Mi történhetett, ami így kiborította?

  - Azért... - kezdtem, de hamar megakadtam. Miért is jöttem ide? Talán... - ... azért mert úgy éreztem talán szeretnél beszélgetni valakivel.
A szőkés hajú arcán halvány mosoly jelent meg, mire én is egy mosolyra húztam ajkaimat. Ezek után sokáig egyikünk sem szólalt meg, de ez a csend inkább nyugtató volt, mintsem kínos vagy fullasztó.

  - Tudod Chanyeol, nagyon jól estek az előző szavaid. Rég nem beszélt így velem senki, de... A szomorúságom sajnos ez sem tudta elűzni, de adtál néhány boldog percet nekem, amit nagyon köszönök.

  Amikor befejezte felemelte a hozzám közelebb eső kezét, és közelíteni kezdte az én mancsom felé, de félúton meggondolta magát, s visszaejtette apró kacsóját magunk közé. Tudtam mit szeretett volna, csak valószínűleg félt a reakciómtól, így én fogtam meg a kezét, majd bíztatóan rámosolyogtam. Viszonozta a gesztust, és vállamra hajtotta a fejét. Még sosem bíztam meg senkiben ilyen rövid idő után, de úgy éreztem, hogy Ő megérdemli a bizalmamat. Már majdnem elaludtunk, amikor jött egy magas, szőke srác, aki elvitte Baekhyunt valahova. Úgy tűnt, a a fiú ismeri a magasabbat, mert elég volt benéznie, s már pattant is föl.

  Ki lehetett ez a szőkeség? És miért vitte el Baeket?

Az őrület határán - Prológus

Chanyeol POV

    Lépések zajára ébredtem. Lassan nyitottam ki ólomsúlyú pilláimat, és próbáltam hozzászoktatni szemem a vakító fehérséghez. Fehér?! De hisz a szobám színe zöld! Hirtelen felültem az ágyban hogy körülnézzek, de hamar beláttam, hogy ez mekkora hiba volt. Mérhetetlen fájdalom csapott a fejembe, akár egy erőteljes villám. Eltorzult arccal dőltem vissza a párnámra, s vártam néhány percet mire újra megkíséreltem felülni.
  Most lassabban tettem, így a fájdalom is elviselhető volt. Körülvezettem tekintetem a szobán, ami leginkább egy kórház ridegebb változatára emlékeztetett, néhány hiányossággal. Nem volt ablak, az ajtóról pedig hiányzott a kilincs. Akkor... én most be vagyok ide zárva?
   Hirtelen tört rám a pánik, hisz teljesen egyedül és tudatlanul ültem egy idegen helyen, úgy, hogy nem tudtam miért vagyok itt. Megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy mit csináltam korábban, de semmi. Az utolsó emlékem a közös családi reggeli, ahol nem történt semmi furcsa. Vagy...
  Éles kacagás törte meg a szoba csendjét. Azonnal felkaptam a fejem, majd ugrottam egy picit, amikor megpillantottam a sarokban kuporgó fiút. Érdekes módon, eddig teljesen elkerülte a figyelmem, pedig jópárszor körbenéztem a szobában. A szőkés hajú csak tovább nevetett, mire végigfutott a hátamon a hideg. Mint egy rossz horror film! A fiúnak feltűnhetett, hogy nem vagyok vevő a poénra, így megtörölgette a szemét, majd egy tizedmásodperc alatt elkomolyodott, ami még jobban rám hozta a frászt. Ez a gyerek tuti nincs magánál!

  - Mi a neved? - kérdezte csilingelő hangon, ami érthetetlen módon, de egy kicsit megnyugtatott.

  - Park Chanyeol - feleltem, miközben próbáltam a magabiztosság látszatát kelteni. - Hát neked?

  - Byun Baekhyun - vágta rá azonnal, majd ismét elkezdett vihogni. De mégis min?

  Egy ideig vártam hátha abbahagyja, de nem tette, így kézbe kellett vennem a dolgokat.

  - Baekhyun, hol vagyunk? Milyen hely ez? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést, mire a Byun fiú arcáról leolvadt a mosoly, s tekintetében sajnálatot, értetlenséget és fájdalmat véltem felfedezni.

  - Addig örülj, amíg nem tudod ezkre a kérdésekre a választ! - felelte kimérten, s a nap folyamán többet nem szólalt meg.

Mi ez az egész?

Promises, music, you - 11.fejezet

Chanyeol POV

   - Ugye hazaenged Tanár Úr? - kérdeztem.

  Baekhyun csak megrázta a fejét, és ravaszul elmosolyodott.

  - Nem foglak elengedni... - bigyesztette le a száját, de hangjában hallható volt a pimaszság. - ... mert nekem van egy ötletem, hogy mit csináljunk! - jelentette ki, majd jobb kezét levezette a nadrágom korcáig, s félmosollyal az arcán felnézett rám. Éreztem, hogy a szívem hevesebben kezd verni, de ezt csak a szexuális túlfűtöttségre próbáltam fogni. Több-kevesebb sikerrel...

  - Baek - kezdtem kissé rekedt hangon. Igen, rohadtul izgató ez a gyerek! Várjunk, izgató? Egy srác? Mi??

  - Igen? - nézett rám boci szemekkel, és másik kezével felsimított a mellkasomig, mire enyhe borzongás futott végig rajtam. Mi ez az érzés? SooMinnel soha nem éreztem még hasonlót sem!

  - Tudod... - kezdtem bele, de nem tudtam folytatni, mert Baek eddig nadrágom korcánál pihenő keze most lejjebb csúszott, és végigsimított éledező férfiasságomon. A hirtelen érintéstől egy halk nyögés csusszant ki ajkaimon, mire Ő csak elégedetten elmosolyodott, majd néhány lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot és éhesen ajkaimra mart. 
  Csókja heves, vágytól túlfűtött volt, ami kibaszottul tetszett, de nem volt elég. Nyelvemmel végigsimítottam alsó ajkán, így kérve bebocsájtást szájába. Igazán nem kellett sokat várnom, szinte azonnal leejtette álkapcsát, mire nyelvem finoman átcsúsztattam, majd megkerestem övét, és csodás táncba invitáltam. Míg izmaink finoman össze-össze simultak, Baek egyik kezével végigcirógatta a hátam, majd finoman a hajamba túrt, s összeborzolta már amúgy sem rendezett tincseimet. A másik kezével - amit eddig a farkamon pihentetett - finoman átkarolta a nyakam, s még közelebb vont magához. Testünk teljesen összesimult, még a levegő sem fért volna el köztünk.
  Apropó levegő! Annyira belefeledkeztünk a csókba, hogy szinte lélegezni is elfelejtettünk, így hirtelen elváltam Baek édes ajkaitól, s nagyokat lélegezve szívtam magamba az éltető oxigént. Ő is ugyanígy tett. Arca piros volt, akárcsak csókolnivaló szája.
   Nem bírom! Kell nekem ez a srác! Most azonnal! Hirtelen megragadtam a felsőjét, majd ugyanazzal a hévvel magamhoz rántottam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Baekből kiszakadt egy meglepett nyögés, de szinte azonnal viszonozta a csókom, s el is mélyítette azt. Már jóideje faltuk egymás párnácskáit, amikor meguntam a dolgot, s hátrálni kezdtem. Persze egy pillanatra sem szakítottam meg a csókot, mert az maga lett volna a pokol.
  Amikor a lábam beleütközött a székbe jólesően felmorrantam, majd lehuppantam rá, Baekhyunt pedig az ölembe rántottam. A kisebb csak nyekkent egyet, de Ő sem vált volna el ajkaimtól - aminek kifejezetten örültem. De hogy izgalmasabbá tegyem a helyzetet, Baek derekáról kerek félgömbjeire vezettem óriási tenyereimet. A fiú torkából egy mélyebb sóhaj szakadt fel, mire én elégedetten bele mosolyogtam a csókba.
  Néhány talán túl rövidnek tűnő perc múlva elszakadtam Baekhyun finom, csókolnivaló ajkaitól, s belenéztem engem fürkésző szemeibe. A két gyönyörű pislogóban ugyanazt láttam, ami az enyémben is tükröződött. Vágyat. Színtiszta vágyat. A tudat, hogy az idősebbnek ennyire tetszik amit csinálok vele, növelte az önbecsülésem. Annyira, hogy most nem piros párnáira hajoltam vissza, hanem csábító nyakát vettem célba.
  Először csak egy pici puszit hintettem rá, mire Baekhyun teste megremegett alattam. Milyen aranyos! - gondoltam, majd ismét megpusziltam nyakát, immár kicsit erősebben, meg is szívva az adott területet. Eme cselekedetem egy vágyakozó sóhajt csalt ki Baekből. De nem voltam én olyan jó fiú, hogy egyből folytassam amit elkezdtem.
  Még húzni akartam egy kicsit, így nyakáról visszatértem az ajkaira. Ez nem annyira tetszett neki, mert belemorgott a csókba, akár egy dühös kiskutya. Hát megzabálom! Szó szerint! Na igen, rá akartam harapni a beszélőkéjére, de nem jött össze, mert Baekhyun kitért előlem, s várakozóan - kissé talán dühösen- nézett rám. Megráztam a fejem, jelezve ezzel, hogy nem igazán értem mit akar, mire lemondóan sóhajtott egyet.

  - Muszáj húznod az agyam? - kérdezte ingerülten.

  Aha! Szóval nagyon felhúztam a Törpét. De mi lenne, ha még tovább húznám? - gondolkodtam el, s arcomra egy őrült mosoly kúszott. Volna... Mert nem engedhettem, hogy Baek rájöjjön, direkt csinálom vele azt, amit, így csak ismét megráztam a fejem.

  - Nem tudom miről zagyválsz. Én nem akarlak ingerelni. Honnan veszed ezt? - kérdeztem ártatlan tekintettel, majd mozdítottam egyet a csípőmön, mire az idősebb ajkain egy nyögés szusszant ki. Upps! Most lebuktam volna?

  - Ne haragudj, csak elültem a fenekem. -mondtam, de csak egy gyanakvó szempár, és egy lemondó sóhaj volt a válasz.

  - Így akarsz játszani, Park Chanyeol? - sóhajtott frusztráltan. Nem feleltem, csak sejtelmesen elmosolyodtam, amiből Baek azonnal tudta ki nem mondott válaszom: igen!

  - Hát legyen! - jelentette ki, majd olyan sebesen csókolt meg, hogy teljesen ledermedtem, s még viszonozni is elfelejtettem. Néhány másodpercig...
  Viszont a következő pillanatban nem csak visszacsókoltam, hanem a nyelvem is átcsúsztattam szájába, s táncba hívtam ízlelőszervét.
  Hosszú percekig faltuk egymás párnácskáit, néha-néha lökve egyet a csípőnkön, amikor is mindkettőnkből egy mély, vágyakozó sóhaj szakadt fel. Ám a kisebbnek ez sem volt elég, ugyanis félbehagyta a csókot, s nyakamra tért át. Jaj, ne! Most jön a bosszú...
  Na igen, Baekhyun nem húzta sokáig, azonnal kigombolta az összes gombot az ingemen, s nem is a nyakam, hanem a mellkasom kezdte szívogatni, csókolgatni. Amikor elért mellbimbóimhoz azokkal is ugyanezt művelte, hogy nyögéseket csalhasson ki belőlem. Gondolgattam volna, hogy visszanyal a fagyi... Miután már az egész mellkasomat lilás szívásnyomok díszítették, Baek elégedetten nézett végig felsőtestemen. Aztán eszelős vigyor kúszott arcára majd egyik kezét a nadrágomba csúsztatta és...

  Olyan hirtelen ültem fel az ágyban, hogy azt hittem leborulok róla.

  Hogy a picsába álmodhattam ilyet Baekhyunról??

Promises, music, you - 10.fejezet

Chanyeol POV

          ~~~ 3 hónappal később ~~~

  Lassan, zenét hallgatva ballagtam haza a suliból. Ma elmarad a zongoraórám Baekhyunnal. Apropó Baekhyun! Az utóbbi három hónapban egészen összebarátkoztunk. Már sokkal felszabadultabb a közelemben, és egyszer-kétszer még át is jött hozzánk -Nagyi legnagyobb örömére. Azt hiszem, kezd megnyílni felém! Igaz, néha furcsán viselkedik, amit egy féltékeny kislány hisztijéhez tudnék hasonlítani, de ez nem olyan vészes...

  - Chanyeol! - hallottam meg magam mögül egy csillingelő, már jól ismert hangot.
  Elmosolyodtam, és hátranéztem SooMinre. Gyönyörű, mint mindig! - gondoltam. Kihúztam a fülest a fülemből, majd karjaimba zártam barátnőmet. Mikor már megunta, hogy csak ölelgetem, lehámozta magáról kezeimet, majd ajkaimra mart. Hevesen, szenvedélyesen faltuk egymás párnáit, amit furcsa mód nem élveztem.
  De nem foglalkoztam túlságosan ezekkel a gondolatokkal, mert nem láttam értelmét. Mikor elváltam ajkaitól nem éreztem azt, hogy folytatni szeretném. Miért? Ezeket a butaságokat is hamar elvetettem, majd Minnie keze után nyúltam, hogy összefűzhessem ujjainkat. Barátnőmmel mosolyogva, hangtalanul sétáltunk a házunk irányába.

  - Channie! - suttogta SooMin, majd megszorította a kezemet.
  Nem értettem miért suttog mindaddig, amíg meg nem láttam egy óriási fekete kutyát néhány méterrel előttünk szaglászni. Még nem figyelt fel ránk, így megpróbáltam hátrálni néhány lépést, mire Minnie is követte a példámat. Szinte hangtalanul lépkedtük, s már közel voltunk egy utcáig, ahol le tudtunk volna fordulni, de SooMin megbotlott, és ráesett egy szemétkupacra. A kutya a hirtelen zajra  felkapta a fejét, majd körülnézett, és tekintete megakadt rajtunk. Jaj, ne! De legnagyobb meglepetésemre nem támadt ránk, hanem tovàbbállt. Ezt megúsztuk!
  Felkapartam Minniet a földről, majd hazakísértem. SooMin egész úton fecsegett, én viszont nem igazán tudtam rá figyelni, csak Baeken járt az eszem. Hogy miért? Fogalmam sincs... Mélyet sóhajtottam, és folytattam az utam hazafelé. Csak lennék már otthon! Amikor az utcánkhoz értem megszaporárztam lépteimet, így röpke 5 perc múlva már a puha párnák közt hajthattam álomra a fejem. A fürdést másnap reggelre hagytam, egyedül csak fogat mosni vonszoltam el a fenekem.

                         ~~~~~~~~

   Az ébresztő fülsüketítő hangja törte meg a csendet. Neee! Már reggel is van? Nagy szenvedések árán kimásztam az ágyból, és elmentem fürdeni, mert mégsem mehetek büdösen iskolába. A víz egy kicsit felfrissített, de még mindig nem voltam az az igazi Happy Vírus, aki mindig vigyorog, és aki kicsattan az energiától.
  Az iskolába is csak lassan mentem, de annyira, hogy majdnem elkéstem az első órámról úgy, hogy időben keltem. Kész röhej...

  - Chanyeol! Chanyeol!

  Hallottam meg egy már-már nőies hangot, mire csak elfordítottam a fejem, és motyogtam valami "hagyj békén" féleséget. Az illető még egyszer próbálkozott, - a másik oldalamról - de válaszul megint csak ugyanazt adtam. Elfordítottam a fejem.

  - Chanyeol! Kelj már fel, te mamlasz! - rázott fel Baekhyun, mire már felkaptam a fejem, és álmosan dörzsölgettem meg szemeimet.

  - Nem is aludtaa... - próbáltam letagadni a nyilvánvalót, de legnagyobb pechemre beleásítottam a mondandóm végébe. Baekhyun csak rosszallóan elmosolyodott, majd keresztbe tette a kezeit, s szemöldökét összehúzta.

  - Engem nem érdekel, ha átalszod az összes tanórát, de a zongoráról nem lógsz el!

  Elmosolyodtam mondandóján, mert hihetetlenül édes volt. Vagyis, nem! Nem volt édes, inkább csak vicces. Ez az! Baekhyun nagyon vicces ember, és...  A saját magammal folytatott vitát Baekhyun kicsit sem türelmes toporzékolása szakította meg, mire összeszedtem magam, s követtem Őt a zeneterembe.
   Az utóbbi időben rengeteget fejlődtem, s már le tudtam játszani néhány - ami nálam kettőt takar - rövidke dalrészletet. Úgy vettem észre, hogy Baek büszke rám, és meg van elégedve a teljesítményemmel.
   Ma is ugyanúgy kezdtünk, mint mindig. Bemelegítettük az ujjainkat, majd Baek négy-öt hangból álló dallamait kellett leutánoznom. Ezek után röviden átvettük az eddig tanult tanultakat, és a két dalrészletet is lejátszottam. Az óra további részében a "Tanár Úr" egy új részletet mutatott nekem, én pedig próbáltam memorizálni, és lejátszani - több-kevesebb sikerrel.
  Amikor már hatodszorra is ugyanott rontottam el, megelégeltem, és abbahagytam a játékot.

  - Miért nem folytatod? - nézett rám értetlenül Baekhyun.

  - Mert nem megy. Nem lehetne, hogy holnap innentől folytassuk? - kérdeztem könyörgő tekintettel, ami természetesen nem hatotta meg "Ő tökéletességét".

  - Nem! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően. - Addig gyakorolsz, amíg jó nem lesz. Ha egyszer le tudod normálisan játszani, elengedlek.

  - Nem! - szögeztem le, majd felálltam a zongoraszékről, s fölé magasodtam. Baekhyun arcán meglepettség suhant át, de hamar rendezte arcvonásait, s állát felszegve vágott vissza.

  - Már pedig akkor sem mész el addig, amíg nem tudod lejátszani. Én vagyok a tanár, én döntöm el, hogy mikor van vége az órának.

  Mikor látta, hogy valamelyest hatással volt rám az előző mondata, arcára győzelemittas mosoly kúszott. De nem úgy megy az Baek Úrfi! - gondoltam, majd csökkenteni kezdtem a köztünk lévő távolságot, mire Baek arcáról lehervadt a mosoly. Szemeibe félelem csillant, majd hátrált néhány lépést, de mindhiába! Ahány lépést tett hátra, én annyit léptem előre, míg végül már teljesen a falhoz szorítottam. Kezeimet megtámasztottam a feje mellett, s félmosollyal az arcomon néztem le rá.

  - Ugye hazaenged, Tanár Úr? - kérdeztem.

  Mégis mi a fenét csinálok??

Promises, music, you - 9.fejezet

BaekBeom POV

  Kimondhatatlanul örültem, hogy újra az öcsém közelében lehettem! Féltem, hogy el fog küldeni,amiatt hogy elhagytam. De nem tette! És a szüleink sincsenek itthon, így felszabadultan telt az este.
 
   Másnap elhatároztam, hogy körülnézek a városban. Három év alatt csak változott valamit a környék! Épp a kedvenc kávézóm mellett sétáltam el, amikor megpillantottam egy ismerős alakot. Arcomra fájdalmas mosoly szökött, ahogy felidéztem utolsó találkozásunkat...

   "Arcomon széles mosollyal sétáltam Szöul külvárosának barátságos utcáin. Hozzá tartottam! Ahogy felrémlett szemeim előtt tökéletes, kissé nőies, már-már hercegnőhöz méltó arca, mosolyom kiszélesedett, szívem őrült tempóban kezdett verni, és gyomrom görcsbe rándult. Fél év! Fél éve már, hogy minden nap ezzel az érzéssel kelek, s fekszem le. Fél év ismertem meg Őt, aki kiszínezi szürke mindennapjaimat. Nélküle talán már élni sem tudnék...
  Annyira belemerültem ezekbe a gondolatokba, hogy észre sem vettem, de már elérkeztem a célomhoz: Luhan házához. Odasomfordáltam az ajtóhoz, és megnyomtam a csengőt. Szinte azonnal kivágódott az ajtó, és egy feldúlt fiú viharzott ki rajta. Arca dühöt és szomorúságot sugárzott, ami nagyon megijesztett. Mi történhetett? Értetlenségemnek hangot is adtam:

  - Kicsim! Történt valami? Mi a baj?

  Kérdésemre arca még jobban eltorzult a haragtól, szemei szikrákat szórtak.

  - Még hogy mi a baj? Még hogy történt e valami? - kezdte nyájasan, mégis erőltetetten. - Tudod te azt nagyon jól, hogy mi a bajom! És azt is, hogy mi történt! Hogy mersz ezek után még idejönni?? - hangja fröcsögött a gúnytól.
  Én tényleg nem tudtam mire gondol...

  - Én még mindig nem értek ebből az egészből semmit! - mondtam. - Nem tudnád elmagyarázni az okát annak, hogy haragszol rám és ordibálsz velem?

  - Azt szeretnéd, hogy elmagyarázzam? Én arra lennék kíváncsi, hogy miért csaltál meg? Nem voltam elég jó neked? Meguntál? Talán... - kezdett volna újabb találgatásba, de szavába vágtam:

  - Milyen megcsalásról beszélsz? Én sosem csaltalak meg! - emeltem meg a végére a hangom.
  Hitetlenkedve felnevetett, majd miután abbahagyta az erőltetett kacarászást, szemeimbe nézett.

  - Anyukád ma nálam járt. Elmondta, hogy menyasszonyod van, és hagyjalak békén, mert nem tudsz szakítani velem, mivel folyton rajtad lógok. De most már örülhetsz, mert többet nem leszek a terhedre...

  Lefagytam. Ez most mi? Én tényleg nem csaltam meg Őt!

  - Kicsim, én...

  De nem hagyta, hogy megmagyarázzam, idegesen a szavamba vágott:

  - Ne hívj Kicsimnek! Sehogy se hívj! Többet ne találkozzunk!

  Hangja ellentmondást nem tűrő volt, ami összefacsarta a szívemet. Fájt! Piszkosul fájt, de semmit sem tudtam tenni. Ha Ő ezt akarja, legyen! Hátat fordítottam, és elindultam haza felé. Sós könnyek csípték a szemeimet, melyek akaratlanul is kibuggyantak, majd lefolytak az arcomról. Szipogtam néhányat, majd befordultam a sarkon..."

  Nem hiszem el! Ez nem lehet Ő! Szívem heves dobogásba kezdett, de nem tudtam megmondani, hogy a fájó emlékek, vagy a viszontlátás miatt. Bíztam benne, hogy inkább az előbbi...
Tovább akartam menni, de lábam öntudatlanul is a kávézó ajtaja felé vitt. Mire észbe kaptam, már a Luhan, és ismeretlen barátja melletti asztalnál ültem, és figyeltem őket. De minek?
  Úgy tíz percnyi bámulás után Luhan megérezhetett valamit, mert körülnézett. Amikor tekintetünk találkozott, szemei elkerekedtek, és elkezdett iszonyúan köhögni. A barátja -aki remélem CSAK egy barát- azonnal odaugrott mellé, és elkezdte ütögetni  hátát. Lu csak kalimpált, hogy nem kell, mire a srác abbahagyta, és aggódó tekintettel vizslatta. Mikor csillapodott a köhögése felállt, majd mondott valamit a srácnak, és elindult egy irányba. De mielőtt elment volna, alig láthatóan intett, hogy kövessem.  Meglepődtem ezen tettén, de néhány perccel azután, miután kiment, én is utánaiszkoltam.
  Amíg elértem a mosdó ajtajáig számos dolog átfutott az agyamon. Mit fogok mondani? És Ő mit akarhat? Örül, hogy újra lát? Vagy még mindig haragszik rám? Ki az a srác? Ezer meg ezer hasonló kérdés cikázott a fejemben, amitől úgy éreztem mindjártmegőrülök. Hirtelen behunytam a szemem, majd mélyet sóhajtottam, és bementem.
  Luhan az egyik fal tövében ült, lehorgasztott fejjel. Leültem mellé, és vártam valamire. Magam sem tudtam, hogy mire, talán néhány szóra, egy ütésre, vagy egy szoros ölelésre. De perceikig némán ültünk egymás mellett. Luhan magas, szinte lányos hangja törte meg a csendet.

  - Miért vagy itt? Miért vagy PONT itt? - emelte ki a "pont" szót.

  - Miattad! - feleltem egyszerűen. Válaszomra felkapta a fejét, szemében hitetlenséget és valami furcsa csillogást láttam.

  - Ezt hogy érted? - kérdezte kissé remegő hangon.

  - Megláttalak az üvegen keresztül. El akartam mondani, hogy anno 3 évvel ezelőtt kidobtam azt a lányt. Elküldtem, rád hivatkozva.

  - Mi? - szökött fel a hangja.

  - Jól hallottad. Szeretlek, és sosem csaltalak volna meg!

  - Szeretsz? Még most is? - tette fel az ezer dolláros kérdést. Mit válaszoljak neki? Az igazat? Vagy hazudjak valamit? Végül az igazság mellett döntöttem...

  - Igen, még most is.

  Csend telepedett közénk, de nem a megnyugtató fajta. Nehéz, kínos pillanatok következtek, addig, míg Luhan szólásra nem nyitotta gyönyörű ajkait:

  - Nekem ott van Minseok! Én már Őt szeretem!

  Megdermedtem. Minseok, én már Őt szeretem! Ez az egy mondat visszhangzott a fejemben. Ez nem lehet igaz! A szívem fájdalmasan összeszorult, szemeimbe könnyek szöktek. Mit tegyek, hogy ne lásson így?

  - BaekBeom! Jól vagy? - törte meg a fájdalmas csendet Luhan aggódó hangja.
  Nem akartam felemelni a fejem, hisz nem láthat ilyen gyengének. Közelebb lépett hozzám, állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Összeszorítottam a szemem, hogy ne kelljen az övéibe néznem. Hirtelen puha ajkak érintették az enyémet. Ez mi? 
  Szemeim kipattantak, de addigra már elvált tőlem. Értetlen tekintettel vizslattam, mire Ő szégyenlősen elmosolyodott. Pont, mint régen!
  Arcomra kaján mosoly kúszott, majd minden figyelmeztetés nélkül ajkai után kaptam. Éhesen faltuk egymás párnácskáit, és próbáltunk minél közelebb préselődni egymáshoz. Luhan csókjánál -vagy inkább puszijánál- a gyengédség játszott szerepet, míg a csókcsatánkban már csak a szenvedély és a vágy kapott helyet. Hirtelen az ölembe kaptam Luhan könnyű testét és az egyik fülke felé kezdtem araszolni. Nem tiltakozott, aminek kimondhatatlanul örültem. Persze ez idő alatt egy pillanatra sem szakítottuk meg nyelveink édes játékát, hisz miért tettük volna?
  Ahogy beértünk a fülkébe magunkra zártam az ajtót, majd ráültem a lehajtott ülőkére és az ölembe húztam Luhant. Ő készségesen simult minden egyes érintésembe, és szerelmesen viszonozta minden egyes csókomat. Még hogy azt a másikat szereti! Hah, jó vicc! Ujjaim felfedezőútra indultak, végigjárva teste minden csodás szegletét. Izmos hátától indulva, végigsimítva vékony csípőjén, néhány pillanatra megállva kockás hasánál, majd belemarkolva formás fenekébe. Visszacsúsztattam kezeim a pólója korcához, s azt kezdtem el felfelé gyűrögetni. Megunhatta a játékomat, mert egy mozdulattal lekapta magáról a felesleges ruhadarabot. Elidőztem teste látványánál, mert egyszerűen gyönyörű volt. Nincs jobb szó rá! Már hajoltam volna nyakához, hogy azt kezdjem el kényeztetni, amikor kivágódott az ajtó. Úgy tűnik mégsem zártam be rendesen... 
  Feltekintve két meglepett szempárral találtam szembe magam. Egy magas, kurva magas srácon csimpaszaszkodott egy nagyjából vele egykorú lány. Mindkettőjük ruhája gyűrött volt, hajuk kócos, ajkaik vöröslöttek. A srác kínosan elmosolyodott, majd Ő is szólalt meg:

  - Bocsi! Már nem is zavarunk tovább. - azzal becsukta az ajtót.

  Beharapott ajkakkal Luhanra néztem, aki szintén épp felém fordult. Amint tekintetünk találkozott kitört belőlünk a röhögés. Kiszállt az ölemből, majd elkezdte megigazítani igencsak gyűrött ruháit. Én is ugyanezt tettem, néha-néha Luhanra pillantva.
  Kiléptünk a kabinból, és a mosdókagylóhoz sétáltunk. Arcot mostunk, majd Lu megigazította a sminkjét. Amikor végzett, elővett egy cetlit, amire firkantott valamit, majd azt a kezembe nyomta. Rápillantottam a fecnire, amin egy telefonszám díszegett.  Mire észbe kaptam, Luhan már az ajtónál járt.

  - Lu! - kiáltottam utána.

Visszaforult,mire folytattam:

  - Mikor látlak újra?

  Kérdésemre csak kajánul elmosolyodott, visszasétált, majd egy lágy csókot lehelt ajkamra.

  - Majd meglátjuk!

Azzal elhagyta a helyet.

Ez mi volt?

Promises, music, you - 8.fejezet

Baekhyun POV

  - BaekBeom - szólítottam meg rég nem látott bátyámat.
  Fejét felém fordította, és komoran nézett rám. Néhány pillanat múlva realizálta, ki is vagyok, így arcára halvány mosoly kúszott.

  - Baekhyun? - kérdezte félve. Talán maga sem hitte el, hogy én vagyok az. Bólintottam, mire közelebb araszolt hozzám, és jó szorosan megölelt. Viszonoztam gesztusát, mely már annyira hiányzott.
  BaekBeom 3 éve hagyott itt minket, azóta nem hallottam felőle. Nagyon fájt, hogy nincs mellettem, nincs akire támaszkodhatnék, nincs bátyám. Az idő múlásával hozzászoktam hiányához, és csak ritkán jutott eszembe. Ma már szinte soha.
  Kibontakoztam öleléséből és végignéztem rajta. Semmit sem változott. Na jó, talán erősebb lett, a haja pedig férfiasabb. De arca pontosan olyan volt, mint 3 évvel ezelőtt.

  - Miért jöttél vissza? Miért most? És egyáltalán miért mentél el? Miért? - zúdítottam rá kérdéseimet.
  Bátyám szemeiben szomorúság csillant, majd megrázta a fejét.

  - Ezt ne itt beszéljük meg! Mindent el fogok mondani, csak nem itt, és nem most - felelte kimérten, mire bólintottam egyet.

  - Gyere! - kulcsoltam rá ujjaim csuklójára, majd a bejárat felé kezdtem húzni. Kinyitottam az ajtót, és betessékeltem. Láttam rajta, hogy ideges, talán fél a szüleinkkel való találkozástól.

  - Anyáék nincsenek itthon. Elutaztak - jelentettem be, mire kicsit megkönnyebbült.
  Beszaladtam a konyhába, és töltöttem neki italt, majd némi nasit is előszedtem. Ezeket bevittem a nappaliba, és letettem a dohányzóasztalra.

  - Szóval? - tértem egyből a lényegre. - Miért mentél el?
 
  Arcára kiült, hogy nagyon nem akar erről beszélni, de muszáj tudnom az igazságot. Mikor látta, hogy nem tágítok, belekezdett a mesélésbe.

  - Anno, 3 évvel ezelőtt, nagyon szerelmes voltam. Ő is viszont szeretett, így elterveztük, hogy összeköltözünk. De anyáéknak más volt erről a véleménye. Nem nézték jó szemmel, hogy egy fiúval akarok együtt élni.

  Mi? Egy fiúval? A bátyám is meleg? De ezt miért csak most tudom meg?

  - Elhatározták, hogy keresnek nekem egy menyasszonyt. Kezdetben nem vettem komolyan, de egyik nap bemutatták a jövendőbelim. Természetesen elküldtem, mondván van valakim. Az a valaki, még aznap szakított velem. Anya elment hozzá, elmondta neki az esküvő dolgot, kihagyva azt a részt, hogy dobtam a csajt. Én persze megesküdtem, hogy nem szeretem a lányt, és nem vagyok együtt vele, de nem hitt nekem...

  Tátott szájjal hallgattam BaekBeomot. Ez mind mikor történt? És én hol  büdös francban voltam?

  - Sajnálom... - suttogtam halkan, de Ő mégis meghallotta.

  - Még is mit? - fordult felém kíváncsi tekintettel.

  - Azt, hogy nem voltam melletted, mikor ezt kellett átélned.

  Kijelentésemre csak elmosolyodott, majd hosszasan megölelt. Hiányzott. Piszokul hiányzott, hogy mellettem legyen, hogy támogasson, hogy megvédjen. Eltoltam magamtól, és mélyen a szemeibe néztem.

  - Ugye többet nem mész el?
Megrázta a fejét, mosolya pedig kiszélesedett.

  - Soha!

  Ismét szorosan karjaiba zárt, hogy ezzel is nyomatékosítsa előbbi kijelentését. Viszonoztam gesztusát, ma már sokadszorra. Aznap este rengeteget beszélgettünk, nevettünk, sőt, még sírtunk is! Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk bepótolni a kimaradt éveket...

                           ~~~

  Másnap meglepően vidáman mentem iskolába. Az osztálytársaim meg is bámultak, hisz ez egy olyan jelenség volt, amit félévente egyszer, HA látnak. De nem foglalkoztam velük, mert semmi nem tudta elrontani a kedvem. Még a dupla matek sem! Mosolyogva ültem végig mind a nyolc órát, és a kicsöngő után még szélesebb mosollyal indultam el a zeneterem felé.
  Benyitottam, de a terem üres volt. Chanyeolnak már itt kellene lennie... Hol lehet? Talán történt vele valami? És én miért is gondolkodok rajta? Talán...

  - Ne haragudj, hogy késtem! Többet nem fordul elő, ígérem! - mondta kétségbeesett tekintettel. Haja kócos volt, arca erősen kipirult, inge pedig lazán, itt-ott félregombolva lógott rajta. Realizáltam, hogy miért is nézhet ki így - nem a futástól - és arcom szinte azonnal elkomorult. Fapofával válaszoltam a colosnak:

  - Semmi baj. De holnap időbe gyere!

  Leültem a zongora melletti székre,és vártam, hogy méltóztasson leülni és elkezdeni az eddig néhány hangból álló dallamot. Teljesítette ki nem mondott kérésemet; belefogott játékába. Többször is le kellett játszania ugyanazt, mire megfelelőnek találtam, és tovább léptünk.
   Az idő gyorsan telt, észre sem vettem, de már fél nyolc volt. Hirtelen felálltam, és - ismét - fapofával közöltem vele, hogy mára ennyi, holnap találkozunk. Már az ajtónál jártam, mikor hangja megállított:

  - Neked meg mi a fasz bajod van?

  Ledöbbentem kérdésén. Totálisan ledöbbentem. Mi az, hogy mi a fasz bajom  van?

  - Nekem? - emeltem meg a hangom. - Miért lenne bármi bajom is?

  - Bunkó vagy és rideg! Történt valami? - kérdezte kedvesebb hangnemben, és kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa a felkaromat, de elrántottam az említett testrészt.

  - Szóval bunkó és rideg vagyok. Rendben! Te pedig egy akaratos seggfej vagy! - vágtam hozzá szinte reflexből. Egy kicsit meglepődött hirtelen kirohanásomon, de rendezte vonásait, majd elröhögte magát.

  - Miért csinálod ezt?

  Nem válaszoltam kérdésére. Tényleg! Miért is vagyok kiakadva? Azt hiszem, hogy... Nem!

  - Mert ehhez van kedvem! - vágtam rá nagyképűen, és kinyújtottam a nyelvem. - Viszlát Chanyeol! - tettem hozzá, majd kirongyoltam a teremből, hazafelé véve az irányt.
   Út közben egy kicsit kitisztult az agyam, és rájöttem, hogy úgy viselkedtem, mint egy hisztis liba. Igen, ez vagyok én! Egy hisztis picsa! Hazaérve egyből bedőltem az ágyba, és szinte azonnal elnyomott az álom...

De hol volt ez idő alatt BaekBeom?