Promises, music, you - 7.fejezet

Baekhyun POV

  - Ugye te mindig velem leszel? - kérdeztem tőle, miközben ujjaimat hajába vezettem.

  - Igen - felelte, majd megcirógatta az arcom. Úgy bújtam érintésébe, akár egy szeretetéhes kiscica. Ő erre csak elmosolyodott, és megpuszilta a homlokomat.

  - Megígéred? - néztem rá nagy, boci szemekkel. Sosem tudott ellenállni, a cuki nézésemnek, és ez most sem volt másképp. Bólintott, mire én összehúztam a szemöldököm, kérve, hogy szavakkal válaszoljon.

  - Igen. Megígérem, hogy mindig veled leszek, Baekkie.

  Kezeimet nyaka köré fontam, és lágyan megcsókoltam. Megpróbáltam minden érzésem belesűríteni; szerelem, hála, boldogság. Ezeket éreztem abban a pillanatban. Ha tudtam volna, hogy minden szava hazugság...

  Könnyekkel ébredtem. Megint. Ha Vele álmodok, vagy sírok, vagy reszketek. Két éve próbálom elfelejteni, sikertelenül. Letöröltem könnyeimet, majd fejemet a puha párnák közé fúrtam. Nem is emlékszem arra, mikor aludtam ki magam utoljára. Mikor voltam huzamosabb ideig boldog. Mikor fogta meg valaki a kezem. Ezek apró dolgok, mégis, számomra elérhetetlenek. Azóta...
  Kimásztam az ágyból, és megkerestem Mimit. Nagyon jó cica; aranyos, szobatiszta és nem harap. Megetettem, majd felöltöztem, és suliba mentem.
  Ma lesz az első zongoraórája Chanyeolnak. És nekem is, mint tanár. Izgulok, talán jobban, mint a colos. De miért is? Nem is én tanulok zongorázni. Remélem van érzéke hozzá, mert ha nincs, úgy sokkal nehezebb dolgom lesz. Először megismerkedünk a zongorával. Ha az megvan, jöhet néhány rövid, egy két hangból álló dallam. Napról, napra növelni fogom a hangok számát, míg végül megtanul egy dalt. Aztán már el tudja játszani a nagymamájának szánt dalt is. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, de már a suli kapuja előtt álltam. Mély levegőt vettem, és bementem.
  Ma földrajz órával kezdünk, amit terveim szerint szépen át is alszok. Azután következik egy matek, két nyelvtan, biológia, művészet, kémia és végül tesi. Igazán csodálatos nap van ma, nem igaz?
  Lehuppantam a helyemre, és vártam. Vagy is csak próbáltam, mert öt percen belül be is aludtam.

  - Baekhyun! Baekhyun, hol vagy már? - kiáltotta egy ismerős hang.

- Baekhyun! - hallottam ismét nevem, mire a hang irányába fordítottam fejem.
  Chanyeol állt ott, egy gyönyörű koromfekete zongora bal oldalán. Hogy kerül ide egy ilyen szépség? És Chanyeol? Közelebb mentem hozzájuk, mire a nagy fülű elmosolyodott, és megölelt. Magam sem tudom miért, de viszonoztam a gesztust. Bár ne tettem volna! Amikor kibontakoztam öleléséből Vele találtam szembe magam.
  Ne! Ő hogy került ide? Megint bántani akar? Próbáltam észrevétlenül hátrálni, de amint léptem egyet hátra, Ő lépett egyet előre. Szemeiben ismét azt a hideg csillogást láttam, arcán eszelős vigyor pihent. Pont, mint akkor. 
  Testem remegni kezdett, szívem erősen pumpálta a vért. Hirtelen elkapta mindkét csuklómat, és a fejem fölé szorította azokat, majd nekilökött a falnak! 
  Összeszorítottam a  szememet, hogy legalább ne kelljen látnom. Már hajolt volna ajkaimra, amikor...

  - Nee! - kiáltottam. A teremben mindenki egy emberként fordult felém. Még mindig az órán vagyok? Akkor... Akkor ez csak egy álom volt?
  Mélyet sóhajtottam, majd anélkül, hogy szóltam volna, kisétáltam a teremből, becélozva a mosdót. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, utat engedtem könnyeimnek, amik már az osztályban is csípték szemeimet. 
  Miért? Miért kell minden egyes nap újraélnem? Miért nem felejthetem el, és élhetek boldogan?

  - Mihhééért?? - zokogtam most már sokkal hangosabban.

Fejem térdeimre hajtottam, majd karjaimmal átöleltem és úgy kezdtem el ringatózni, hogy megnyugtassam magam. Talán csak tíz percet, de az is lehet, hogy órákat ültem ott, magam sem tudom. Amikor úgy éreztem, hogy képes vagyok emberek közé menni, felálltam és a tükörhöz sétáltam. Borzalmasan néztem ki. Szemeim csak úgy vöröslöttek, sőt, be is dagadtak. Arcomat, már megszáradt könnyeim díszítették. Megmostam, hátha segít valamit, de ugyanolyan ramatyul festettem. Megrántottam a vállam, és egyenesen a terembe sétáltam.
  Kopogás nélkül nyitottam be, mire ismét mindenki felém fordult. A tábla előtt a kémia tanárnő állt. Mi? Kémia? Szóval végigbőgtem 5 tanórát. Hát ez remek!

  - Elnézést a késésért! - hajoltam meg.

  A tanárnő aggódó tekintettel méregetett.

  - Jobban vagy már?

  Csak bólintottam, majd a helyemhez sétáltam, és csendben ültem végig azt a néhány percet, ami még az órából maradt. Csengetés után az öltöző felé vettem az irányt, hogy mihamarabb átöltözzek. Nem igazán szeretek az osztálytársaim előtt vetkőzni, így mindig hamarabb megyek, és mire ők odaérnek, én már teljes harci díszben - tesiruha - vagyok. Most is a cipőmet kötöttem, mikor a többiek az öltözőbe értek.

  - Ez már megint kész van? Hogy a francba csinálja? Kis buzi! - hallottam az osztálytársaim szitkozódásait, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, több-kevesebb sikerrel.
  Az óra egyszerűen szörnyű volt! Évek óta nem mozogtam ennyit, mint ebben a negyvenöt percben. Negyed óra kemény futás, öt perc bemelegítés, negyed óra kötélmászás - amit nem tudok - és végül 10 perc tömött labdázás. Utálom! Egyszerűen ki nem állhatom a testnevelés órát!
  A többiek már mentek zuhanyozni, de én még mindig a terem ajtajában álltam. Sosem szoktam zuhanyozni, de most muszáj leszek, mert rohadtul büdös vagyok! Leültem egy padra, és megvártam, míg mindenki végez. Amikor már nem hallottam vízcsobogást, levetkőztem alsógatyára, majd felkaptam a törülközőm - ami elég hosszú volt, le is lógott a földre - és a legutolsó fülkéhez sétáltam.
  Elhúztam a függönyt, de olyan látvány fogadott, amitől tátva maradt a szám. Chanyeol állt a fülkében,egy szál faszban, és épp a haját törölte. Amikor észrevett, megállt a kezében a törülköző, szemei elkerekedtek, és ijedtséget sugároztak. Elszakadtam tekintetétől, és lejjebb vezettem tekintetem. Bár ne tettem volna!
  Még látni lehetett, ahogy a vízcseppek csordogálnak izmos felsőtestén, ami olyan látványt nyújtott, hogy akaratlanul is nyelnem kellett egyet. Hasát tökéletesen kidolgozott kockák díszítették, és...
  Hirtelen kaptam el tekintetem, mielőtt még rosszra - vagy rosszabbra - gondoltam volna. Éreztem, hogy elvörösödök, de úgy istenigazából. Ismét nyeltem egy nagyot, majd hátat fordítottam, és kifelé vettem az irányt.
  Vagyis csak vettem volna! Mert leért annak a kibaszott törülközőnek a vége, amire én kibaszottul ráléptem, és egy kibaszottul nagyot zakóztam. Nem, kicsit sem volt ciki! Chanyeol azonnal felettem termett, szerencsémre volt annyi esze, hogy azt a szart a dereka köré csavarta. Felsegített, majd visszakísért az öltözőbe, és leültetett egy padra.
  Nem igazán mertem ránézni, mert még mindig zavarban voltam. A szemem sarkából azért láttam, ahogy átsétál a másik sarokba, és elkezd felöltözni. Lehajtottam a fejem, majd vártam, hogy készen legyen. Csak az ajtó csapódására figyeltem fel. Felálltam és elmentem zuhanyozni.
                          ~~~

  Feszülten ültem Chanyeol mellett. Már jó tíz perce elkezdődött az "óra", de még egyikünk sem szólt egy szót sem. Ez rohadtul kínos! Én nem így terveztem ezt a tanítósdit! Jó, nem akartam annyira csevegni vele, de azért ez mégsem jó így! Alig hallhatóan megköszörültem a torkom, mire a colos rám kapta - elég ijedt - tekintetét.

  - Először is, meg tanítom az akkordokat - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
  Chanyeol aprót bólintott, mire magyarázni kezdtem neki, mély beleéléssel. Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára így... Most nem arra gondolok, hogy még mindig piszokul zavarban vagyok a délutáni miatt, hanem arra, hogy rég nem hozott "lázba" semmi. Bő egy órán keresztül beszéltem és mutogattam, szinte megállás nélkül. Úgy tűnt, felfogta amit mondtam, remélem, meg is jegyzett belőle valamit!

  - Mára ennyi lenne - fejeztem be "előadásomat", majd felálltam, és megmozgattam - nem kicsit - elgémberedett lábaimat.
  A colos is követte a példámat, majd együtt sétáltunk le a lépcsőn. A kapuban elváltak útjaink, mert pont az ellenkező irányban lakott. Milyen szomorú...
  Sietősen lépkedtem haza, hogy minél előbb az ágyamba dőlhessek. A kapuban azonban olyan valaki fogadott, akire nem számítottam!

Hogy kerül ide?

Promises, music, you - 6.fejezet

Chanyeol POV

  Már hosszú percek óta vártam Baekhyun válaszára, de meg sem mukkant. Nem kérdeztem semmi egetrengetőt, akkor meg miért kell húznia az agyam? Eléggé félek attól, hogy vissza fog utasítani. Mi? Ez úgy hangzik, mintha szerelmet vallottam volna neki, és azt várnám, hogy viszont szeret e. Jó, én ezt nem bírom tovább. Óvatosan az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét.

  - Baek - kezdtem halkan. - Megtanítasz zongorázni, vagy sem?

  Láttam a szemében, hogy nem tudja, mit mondjon. Azt hiszem, el akar utasítni, csak nem találja a megfelelő szavakat. Mély levegőt vettem, majd intettem Baekhyunnak és a ház felé vettem az irányt.  
Fogalmam sincs, mit csináljak ezek után! Tanárra még mindig nincs pénzem, és nincs több zongorás ismerősöm, aki segíthetne. Már a kilincsen volt a kezem, amikor Baek lágy hangja megállított.

  - Várj!

  Visszafordultam, és azt tettem, amit kért; vártam.

  - Rendben, elvállalom a tanításod! - mondta, az érzelmeket mellőzve hangjából.
  Először fel sem fogtam, amit mondott, majd arcom pillanatok alatt felragyogott. Magamhoz rántottam, és szoros ölelésbe vontam apró testét. Éreztem, hogy lefagyott, mert nem ölelt vissza, de még el sem tolt magától. Talán nincs hozzászokva ahhoz, hogy valaki megérintse. De a mai nap ez második alkalom -igaz, számomra csak az első. Elengedtem, de Ő még mindig dermedten állt.
  Mi van, ha kómába esett? Mi? Az lehetetlen. Állva nem lehet kómába esni, én hülye. Akkor, talán sokkot kapott? De ez csak egy egyszerű ölelés.  Meglengettem szemei előtt a kezem, mire pislogott párat és lehajtotta a fejét. Miért nem néz a szemembe?

  - Azt hiszem, most bemegyek! Viszlát, Baekhyun! - köszöntem el tőle, hatalmas vigyorral.
  Még hallottam, hogy elmormogott egy „Szia!”-t, majd sarkon fordult és elsietett. Boldogan mentem be a házba, hogy megkeressen a Nagyit, és elmondjam neki, hogy szereztem egy tanárt. A konyhában találtam rá, éppen valami finomságot sütött. Megint... Imádom a Nagyi sütijét, de pihennie kéne.

  - Nagymama! Képzeld, van zongoratanárom! - meséltem teljes beleéléssel.
  Azt hiszem, úgy nézhettem ki, mint egy 5 éves gyerek, mikor édességet kap. Csillogó szem, óriási mosoly, lelkes hang. Igen, totál gyerekes vagyok, azt hiszem! A Nagyi kérdő tekintettel nézett rám, amiből azt vettem le, hogy folytassam a mondandóm.

  - Ma megkértem egy fiút -aki csodásan- zongorázik, hogy tanítson meg engem is. És elvállalta! - emeltem fel a hangom, de csak az öröm végett.
  Nem is értem, hogy tehet ez engem ennyire boldoggá. Talán amiatt, hogy... Nem! Kizárt! Nem is gondolj ilyenekre, Chanyeol! Eszedbe se jusson! Miután egy fontos -belső- vitát vívtam magammal, a Nagymamára pillantottam. Még nem válaszolt, tehát nekem kell megkérdeznem, mit gondol.

  - Mit szólsz?

  Elbambulhatott, mert hangomra kicsit felkapta fejét, és azt kérte, ismételjem meg a kérdést. Eleget tettem kérésének, majd vártam, hogy válaszoljon.

  - Nagyon örülök, Channie! Ugye bemutatod majd nekem? - kérdezte mosolyogva. Megráztam a fejem, mire arca elkomorult, de próbálta nem mutatni.

  - Nem mutatom be, mert már ismered.

  Meglepődve nézett rám, az előbbi bánatnak már nyoma sem volt.

  - Hogy érted azt, hogy ismerem? Csak nem Baekhyun az?

  Mindig tudtam, hogy a Nagyi eszes! Erre is egyből rájött... Igazából, előtte titkolózni sem lehet, mert mindent észrevesz. Emellett, nagyon jó emberismerő. Vagyis, talán mégsem annyira... Taot nem kedveli, mert szerinte van benne valami "sötét". Gondolom, nem a fekete hajára célzott, de nem is igazán fontos. Ha nem kedveli, nem tudok vele mit csinálni. Viszont, Baek szinte egyből szimpatikus volt neki. Ezt az is igazolja, hogy mikor bólintottam a felvetésére, arca felragyogott, és szemei is csillogtak - azt hiszem.

  - Nagyon örülök neki, hogy ilyen aranyos fiú fog segíteni neked, Channie - simogatta meg arcomat. - De nem is említette, hogy zongorázik. Miért? - gondolkodott el a Nagyi, én pedig elmosolyodtam rajta.

  - Nem tudom, Nagymama. Biztos, nem tartotta fontosnak - vetettem fel. A Nagyi erre megcsóválta a fejét, nem hitt nekem.

  - A zongorát nem lehet, nem fontosnak tartani, Chanyeol! Egy olyan csodálatos hangszer, amely megnyugtat, felvidít, kikapcsol. Aki elkezd zongorázni, annak az élete része lesz a zongora, fontossá válik számára - ecsetelte. A teljes nevem használta, ami azt jelenti, komoly dolgokról beszél - gondoltam bele mondandójába.

  - Tudod, amikor nagyon régen, elkezdtem zongorázni, kényszerből tettem. A szüleim rám erőszakolták, így kezdetben utáltam. Feleslegesnek, unalmasnak tartottam. Később, már nyugtatóként, valami jó dologként gondoltam rá. Majd olyannyira megszerettem, hogy naponta több órát is zongoráztam. A szívemhez nőtt, annyira, hogy ha ki kellett hagynom, nagyon szomorú lettem.
  Csodálkozva hallgattam a Nagyi emlékeit. Ennyire lehet szeretni egy hangszert? Egy tárgyat? Vajon velem is ez lesz? Kényszer, akarat, és végül létszükség? Baekhyun is így érez? – gondolkodtam a törpén. Vajon Ő is úgy kezdte, mint a Nagyi? Egyszer talán megkérdezem tőle, de az nem mostanában lesz.

- Min gondolkodsz? - érdeklődött Nagymama.

- Baeken - feleltem röviden.

  Válaszomra sejtelmesen elmosolyodott, majd elvonult a szobájába. Mi volt az a mosoly? Nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, inkább én is a szobám felé vettem az irányt.
  Bedőltem az ágyba, úgy ahogy voltam, utcai ruhában. Gondolataim ismét a törpe körül kezdtek forogni. Vajon, miért vállalta el? Biztos a Nagymama miatt - adtam választ saját, ki nem mondott kérdésemre. Eszembe jutott, néhány furcsa gondolat, de azokat hamar kiűztem a fejemből. Nem agyalhatok ilyen hülyeségeken... Hirtelen álmosság vett erőt rajtam. Pilláimat ólomsúlyúnak éreztem, már nem is bírtam nyitva tartani őket. Inkább hagytam, hogy fáradságom -ami, fogalmam sincs, honnan jött- az Álmok Birodalmába repítsen.

  Igaz, hogy korán lefeküdtem, de még így sem tudtam Baekra figyelni, aki valami igazán fontos dologról magyarázott.

  - Chanyeol! Figyelsz rám? - kérdezte Baekhyun. Persze, hogy... nem. Már akkor elbambultam, mikor még el sem kezdett beszélni.

  - Bocsi, elgondolkoztam - próbáltam menteni, a menthetőt. - Mit kérdeztél?

  Nagyot sóhajtott, és megismételte a kérdést:

  - Mikor jó neked?

  Kérdő tekintettel néztem rá, de nem vette a lapot, így értetlenségemnek hangot is adtam:

  - Mi mikor jó?

  Kérdésem hallatán szemei elkerekedtek, és dühösen fújtatott néhányat. Most meg mi lett vele?

  - Nem hiszlek el, Chanyeol! Komolyan mondom, nem hiszlek el! Fél órája itt beszélek arról, hogy én mikor érnék rá a tanításodra, de te nem figyelsz. Igaz, miért is figyelne, Park Chanyeol uraság? Végül is, nekem kell megtanulnom zongorázni, igaz?

  A végén már ordított, így jobbnak láttam meghunyászkodni. Ki a franc gondolta volna, hogy így fölkapja ezen a vizet?

  - Ne haragudj, Baekhyun! Meg tudnád ismételni? - kérdeztem halkan.

  - Nem! Kurvára nem tudnám megismételni!

  Most mit csináljak? Erősebb vagyok ugyan, de ez a gyerek simán megfojt. Ügyes vagy, Chanyeol! Kifogtál egy idegbeteg zongorást. Ha egy ilyen kis dolog miatt, így begurult, mi lesz, ha elrontom a dalt? Kinyír...

  - Baek! Sajnálom, hogy nem figyeltem, jó? - szóltam kimérten, mire befejezte a duzzogást, és rám nézett, így folytattam a mondandómat:

  - Nekem szinte bármelyik délután jó. Neked?

  - A kedd és a péntek nem, a többi szabad - felelte halkan. Biztos megbánta, hogy úgy kiakadt.

  - Akkor holnap kezdjük, ugye? - kérdeztem, mire egy bólintással válaszolt. Elmosolyodtam, és indulni készültem, de hangja megállított.

  - Ne haragudj, hogy úgy kiakadtam. Többet nem fordul elő - ígérte meg.

  Miközben beszélt, fejét lehajtotta, ujjait összekulcsolta -de nem úgy, mintha imádkozna- és a földet nézte. Hihetetlenül aranyos látvány volt. Mi? Már megint? Nem lehet igaz! Egy fiú nem aranyos - kivéve Baek. Nem! Még Ő sem! Komolyan, ez a második, hogy aranyosnak gondolom Őt. Mi a franc van velem? Baekhyun még mindig a válaszomra várt, így kipréseltem magamból egy "semmi bajt" és egy "sziát", majd gyorsan eliszkoltam. Szükségem van valamire. Vagy inkább valakire.

  Már indulni készültem, amikor megláttam egy ismeretlen inget a ruhák között. Hogy a francba kerül SooMin göncei közé egy férfi ing? 
  Dühös tekintettel fordultam Minnihez, aki ijedten nézett vissza rám. Már szólásra nyitottam számat, de megakadtam. Mi van, ha az öccse inge? Belekeveredhetett a ruhái közé, és még nem vette észre.
  Arcomról eltűndt a düh, és egy mosoly váltotta fel. De mi van, ha nem? - jutott eszembe, és újra ellepte agyamat a zöld köd. Mosolyom kezdett grimaszba torzulni, de megráztam a fejem. Nem! SooMin sosem csalna meg! Odaléptem hozzá, és megpusziltam, majd hazamentem.
  Egész este azon a rohadt ingen gondolkodtam. Vajon tényleg megcsalna? Képes lenne rá? Nem! Az nem lehet! Ő sosem tenne ilyet. Ismét egy fejrázással űztem el a rossz gondolataimat, és a leckémbe temetkeztem. Anya mindig azt mondta, ne legyek naiv, mert kihasználnak.

Hallgatnom kellett volna rá...