Az őrület határán - 2.fejezet

Chanyeol POV

  Némán sétáltam Yura mellett, aki ismét  azért jött, hogy valami orvoshoz kísérjen. Az érkezéséig Baek ágyán ücsörögtem, és  azon gondolkoztam, hogy az a szőke hova vihette a törpét. Baekhyun olyan törékenynek néz ki, akár egy porcelánbaba, így egy kicsit talán aggódom érte.
  Yura hirtelen megállt egy ajtónál, majd kopogott néhányat és benyitott. Legnayobb meglepetésemre a szoba üres volt, Yura pedig idegesen, káromkodások közepette sétált tovább. Én csak utána siettem, mert nem igazán akartam elveszni.

  - Valami baj van? - tettem fel a kérdést, mert a következő szoba is üres volt.

  - Dehogy! - mosolygott rám Yura. - Csak az orvosod olyan, hogy nem képes a fenekén maradni, így elég nehéz megtalálni Őt.

  - Az orvosom? - kérdeztem vissza azonnal. - Most az orvosomat keresed?

  - Igen, Xi Luhan Doktor Úrat. Nagyon furcsa Doktor Úrnak szólítani, hisz alig néhány évvel idősebb nálam... - kezdett el csacsogni Yura, de nem igazán figyeltem rá, mert belemerültem a saját gondolataimba.
  A tény, hogy fiatal orvosom van nagyon megnyugtatott, hisz ez azt jelentette, hogy nem valami begyepesedett alakhoz kell majd kezelésre járnom. De miféle kezelések is  vannak itt?
  Yura hirtelen megállt, s néhány kopogás után kinyitott egy újabb ajtót, ahol egy szőkésbarna hajú, huszonéves srác üldögélt. Kísérőm megkönnyebbülten fújta ki az edidg tüdejében tartott levegőt, majd odasétált az asztalhoz.

  - Doktor Úr! - szólt halkan, mire amaz felkapta a fejét és elmosolyodott.

  - Yura! Csak hogy ideértél. Mi tartott eddig? - kérdezte komolyan, de a szája sarkában ott bújkált egy mosoly, amit nagyon vissza akart tartani.

  - Luhan, nagyon jól tudod merre jártam. Azt mondtad, hogy az új irodádban leszel, erre itt talállak a régiben. Tudod te mennyit kellett járnom mire ideértem? - fakadt ki Yura, mire az orvos egyszerűen kinevette.

  - Ne haragudj - törölgette a szemét. - De ezt muszáj volt eljátszanom.
Yura csak megrázta a fejét, majd elhagyta a szobát. Én még mindig az ajtó mellett álltam, várva arra, hogy az orvos mondjon valamit.

  - Ohh,ne haragudj! Meg is feledkeztem rólad... Gyere, ülj ide - mutatott az előtte lévő székre.

  Miután helyet foglaltam várakozóan felnéztem rá, Ő pedig bele is kezdett mondandójába:

  - A nevem Xi Luhan, és én leszek az orvosod. Nyugodtan szólíts Luhannak, hisz alig két évvel vagyok idősebb nálad. - Beleegyezően bólintottam egyet, Ő pedig folytatta: - Ma még nem lesz kezelésed, csak megbeszélünk néhány dolgot - mondta mosolyogva, majd előkapott egy vaskos füzetet, amit komótosan lapozgatni kezdett.
  Amíg kereste a számára megfelelő oldalt, alkalmam nyílt megfigyelni - talán kicsit lányos - arcát. Szemei nagyok és csillogóak voltak, akár egy őznek. Orra szépen ívelt, ajkai mosolyra húzódtak, ami engem is mosolygásra késztetett. Hirtelen rácsapott az asztalra, s diadalittasan elvigyorodott:

  - Végre megtaláltalak!

  Kérdőn néztem rá, nem igazán értettem, hogy miről beszél. Talán a gondolataimban olvasott - vagy csak minden az arcomra volt írva - de elnevette magát, és elkezdte magyarázni, hogy mire is utalt az előző mondatával. Így lassacskán leesett, hogy a nevem és adataim találta meg a füzetében. Így már mindjárt más! - gondoltam, miközben jól kiröhögtem magam, hogy még ezt sem tudtam leszűrni mondandójából...

  - Akkor csapjunk a dolgok közepébe! - dörzsölte össze tenyereit, ami nem volt túl bíztató számomra. - Heti 3-szor fogsz hozzám járni, de minden nap lesz valamilyen egyéb kezelésed, illetve programod. A gyógyszert napi 3x kell szedned, de ha nem mutatna javulást a betegséged, ez az adag növekedhet. És fog is olyan esetben, de reméljük, olyan nem lesz! - villantott egy mosolyt, majd z eddig elmondottakat le is jegyezte a füzetébe.

  - Előforulhat olyan is, hogy nem csak egyedül leszel egyes foglalkozásokon, terápiákon. Ilyen lesz például a szerda és a péntek. És ezeken a napokon vagy Dr. Wuval, vagy Dr. Kimmel leszel. - Az említett nevek semmit sem mondtak nekem, de csak bólogattam, hisz - akámennyire is találtam szimpatikusnak - nem akartam, hogy még az orvosokról is elkezdjen beszélni.

  - A szobatársadról csak annyit, hogy valószínű változni fog - jelentette ki, mire ijedten kaptam fel a fejem. Bár nem ismertem Baeket, én nem akartam másvalakivel osztozni a szobán.

  - Luhan! - szólítottam meg a keresztnevén, mire érdeklődve kapta fel a fejét. - Én nem akarok másik szobatársat.

  Kijelentésemre csak lesajnálóan megrázta a fejét, amit nem igazán tudtam mire vélni.

  - Sajnálom, de ebbe nincs beleszólásod. - mondta kedvesen.
Szomorúan bólintottam, jelezve ezzel, hogy tudomásul vettem a hallottakat.

  - Azt hiszem, most mehetsz. Holnap találkozunk! - intett, majd visszahajolt a füzete fölé. Illedelmesen meghajoltam - hisz mégis csak az orvosom - majd kiléptem a rideg folyosóra.
  Az ajtó előtt Yura ácsorgott, néhány tincsét csavargatva. Az ajtó csukódására rám emelte íriszeit és egy csodaszép mosolyt villantott. Be kell vallanom, hogy Yura igazán szép nő. Csinos, kedves, szemrevaló. Talán ha nem itt lennénk, már ráhajtottam volna...

  - Chanyeoool! - lengette meg előttem kezét kísérőm, mire kiszakadtam a gondolataimból, és minden figyelmem neki szenteltem.

  - Igen?

  - Csak azt kérdeztem, hogy mehetünk? - ismételte meg kérdését, amire egy bólintással feleltem.
  Yura is ugyanezt tette, majd elindult vissza, a szobám felé. Mint mindig, az utat csendben tettük meg. Már közeledtünk a szobámhoz, amikor hirtelen kicsapódott az egyik ajtó, amin kirontott egy ideges és elég ijesztő srác. Ki ez? A fiú körbe sem nézett, csak elrohant az egyik irányba. A fiút nem sokkal később egy - a köppeny alapján - orvos követte, aki esetlenül pillantgatott ide-oda.

  - Jin! - szólította meg az orvost Yura. Hangja ijedtséget és értetlenséget tükrözött. - Ki volt ez a fiú? És hova szaladt? Pontosabban miért és hova?

  Az orvos - vagyis Jin - gondterhelten fordult kísérőm irányába, majd mélyet sóhajtott:

  - Ő az egyik új betegem, Xiumin. Disszociatív személyiségzavarban szenved, és most épp egy nem túl kedves személyisége tört felszínre. Sürgősen meg kellene keresnem... Tudnál segíteni? - íriszei könyörgően csillogtak; látszott, hogy nagy a baj.
  Yura kérdőn nézett rám, mire csak megvontam a vállam, hisz ez nem az én döntésem... Yura végül bólibtott, majd megsimogatta a vállam és magamra hagyott a folyosón. Esélyem sem volt eltévedni, hisz elég közel voltam már a szobámhoz. Ráérősen sétáltam, majd lassan nyitottam be a szobába. Legnagyobb meglepetésemre nem Baeket, hanem két teljesen idegen srácot találtam szobatársam ágyán, igencsak összegabalyodva. Nem tudtam mit tehetnék, így csak finoman megköszörültem a torkom, mire a két alak ijedten pattant fel, s azt sem tudták merre nézzenek úgy, hogy rám ne kelljen. Mindketten elég alacsonyak voltak, barna hajuk kócosan terúlt el fejükön. A kicsit magasabb hasonló ruhát vislet, mint én, míg a másikon egy gyűröt köppeny lógott. Az alacsonyabbat furcsán ismerősnek találtam, amikor pedig végre felemelte a fejét elképedtem. Még a szám is tátva maradt, hisz nem hittem, hogy bármikor is újra látom Őt.

- Jimin, te hogy kerülsz a szobámba?

Szívdesszert [ LayHan OS ]

Luhan POV

  A kávézó ajtaján kilépve megcsapott a csípős téli levegő. Fázósan bújtattam arcom a sálam mögé, majd elindultam a buszmegálló felé. A lámpák megvilágították ugyan a sötét utcát, de így is nagyon kellet figyelnem, hogy ne lépjek rá a járdát néhol beborító jégre, mert annak biztos fenékrehuppanás lenne a vége. Amikor elértem a célomig, csalódottan vettem tudomásul, hogy lekéstem a buszomat, és a következő csak háromnegyed óra múlva jön. Annyi idő alatt talán még gyalog is hazaérek! - gondolkoztam el, de hamar elvetettem eme ötletemet, hisz ki akarna este nyolckor gyalogolni a -10 fokban? De le sem ülhetek, mert abból - ahogy magamat ismerem - tüdőgyulladás lesz. Így hát elsétáltam a következő buszmegállóig. Aztán az azt követőig. Majd a következőig. Annyira belemerültem a sétálgatásba, hogy el is érkeztem ahhoz a buszmegállóhoz, ahol le szoktam szállni.
  Nagyot sóhajtottam, majd befordultam azon a kis utcán, ahol az én házam van. Pontosabban a miénk. Yixinggel már két és fél éve élünk együtt, és majdnem négy éve járunk. Mindig is felhőtlen volt a kapcsolatunk, csak nagyon ritkán veszekedtünk. De az utóbbi időben valami megváltozott kettőnk között. Korábban, amikor csak tehettük programokat szerveztünk, s szinte mindenhova együtt jártunk. De két hónapja - mióta Lay abban a cukrászdában kezdett dolgozni - már az is ritka, hogy együtt reggelizünk, nem hogy randizunk. Talán kialudt az a bizonyos láng, esetleg megismert valakit, akit... Nem! Lay sosem csalna meg, ilyenre még gondolnod sem szabad, Luhan! Megráztam a fejem, majd bementem a házba. Levettem a cipőm, a kabátom és minden egyéb ruhadarabot, amit azért vettem fel, hogy ne fagyjak meg. Elindultam a nappali felé, ahonnan kiszűrődött némi fény.

  - Xing! Megjöttem. - kiáltottam, de mondatom végére elhalkultam, ahogy megláttam a kanapén szunyókáló Layt.

  Haja néhol a szemébe lógott, arcán apró mosoly pihent és olyan édesen szuszogott, mint egy kiscica. Percekig csak bámultam alvó szerelmem, mert egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Hogy lehet valaki ennyire aranyos?
  Amikor úgy éreztem, hogy már eleget néztem, besétáltam a szobába, felnyaláboltam egy pokrócot, majd óvatosan - hogy fel ne ébresszem - Layre terítettem. Még megsimogattam az arcát, s készültem menni fürdeni, amikor az említett megfogta a csuklóm, s magára rántott.

  - Hát te meg hova készülsz? - kérdezte álmos, kicsit incselkedő hangon.

  - Fürdeni - feleltem csak ennyit, mire Lay kajánul elmosolyodott.

  - Attól tartok, hogy el kell halasztanod azt a pancsolást - mondta lebiggyesztett ajkakkal.

  Órási szemekkel bámultam rá, mire elnevette magát, majd lágyan megcsókolt. Azonnal viszonoztam, hisz nagyon hiányzott már. Be kell vallanom, hogy az utóbbi időben alig értünk egymáshoz. De azt hiszem, hogy ezt most pótolnunk kell! Lay hirtelen fordított a helyzetünkön, így néhány pillanat múlva már alatta találtam magam. Csillogó szemekkel nézett le rám, amitől a szívverésem kihagyott egy ütemet. Igen, csak Lay képes arra, hogy a tekintetével ilyen érzéseket váltson ki belőlem.

  - Mit szólnál... - kezdett bele, mire kíváncsian felvontam az egyik szemöldököm. - ... ha együtt fürdenénk? - fejezte be mondatát, én pedig gondolkodás nélkül rábólintottam az ajánlatára.

  Ő csak elmosolyodott, majd mielőtt felkelt volna rólam, egy apró csókot - vagy inkább puszit - nyomott a számra. Azt hiszem szép estének nézünk elébe...

                     ~~ Másnap ~~

  Hosszú idő után először ismét mosolyogva ébredtem. Rápillantottam az órára, ami 9:16-ot mutatott. Egy pillanatra megijedtem, hogy el fogunk késni a munkából, aztán realizáltam, hogy szombat van és nem kell menni dolgozni. Aprót sóhajtottam, majd a mellettem még mindig az álmok földjén kalandozó Layre néztem. Arcán ismét mosoly pihent, amit ismét megmosolyogtam. Arra gondoltam, hogy pihenek még addig, amíg Xing fel nem kel, de gyomrom hangos korgása megakadályozott ebben.
  A lehető leghalkabban kimásztam az ágyból, majd a konyhába siettem, hogy minél előbb ehessek valamit. Igazából eszembe sem jutott, hogy megvárjam Layt, mert a hasam folyamatosan jelezte, hogy MOST kell kaja, és nem később. Összedobtam egy szendvicset, majd öt percen belül el is fogyasztottam azt. Hát, ez gyors volt! Viszont még mindig éhes voltam, így csináltam még egy szendót. Már az utolsó falatnál jártam, amikor Lay kiszaladt a szobából, majd rám sem hederítve valami ehetőt keztett pakolni magának.

  - Szívem! -szólítottam meg, mire felém sem fordult, csak a kezét tette fel jelzésként, hogy mondjam.

  - Mit szólnál, ha elmennénk sétálni, vagy valahova aho...

  De be sem fejezhettem a mondatot, mert Lay gyorsan félbeszakított:

  - Nem jó, behívtak dolgozni. Majd holnap. - adott egy puszit a számra, és már ki is viharzott a konyhából.

  Lefagyva ültem a széken, mert egyszerűen nem tudtam elhinni amit mondott. Már megint lerázott a munka miatt? Bambulásomból az ajtó hangos csapódása rázott fel, ami azt jelezte, hogy Lay már el is ment. Kedvetlenül indultam vissza a szobába, hogy végigaludjam az egész napot, mert már mindentől elment a kedvem. Még az evéstől is...

          ~~ Néhány nappal később ~~

  - Drágám! - ültem le Xing mellé, aki hangomra felkapta a fejét, s várta, hogy folytassam mondandómat.

  - A hétvégén biztosan szabad vagy, ugye? - kérdeztem félve. Ő csak elmosolyodott, majd lágyan megcsókolt.

  - Igen. Szombaton tudunk ünnepelni - jelentette ki, mire nyakába ugrottam.

  - Rendben - mondtam csak ennyit, majd a konyhába sétáltam, hogy összedobjak valami vacsit.

                  ~~ Szombaton ~~

  Már korán reggel felkeltem, hogy valami igazán finom reggelit készítsek magunknak. Már a boltba is lementem, s vettem péksütit, csokit, epret és egy szál vörös rózsát. Elővettem egy nagy tálcát, egy nagy és egy kistányért, két poharat, egy kiskanalat és egy vázát. A tálca közpére ráraktam a vízzel töltött vázát, majd beleraktam Lay kedvenc virágát, a rózsát. A poharakba beleöntöttem a korábban elkészített, még gőzölgő forrócsokit, s ezeket is a tálcára helyeztem. A nagy tányérra kiraktam a péksütiket, míg a kicsire az összetört étcsokoládét. Előkaptam még egy tálat, amibe beleöntöttem az epreket. Mindent elrendeztem a tálcán, majd egy elégedett mosollyal konstantáltam, hogy ez igazán szép lett. Reméltem, hogy Lay is hasonló véleményen lesz majd. A kezembe vettem a tálcát, s már indultam volna a szobába, de Lay is abban a pillanatba jött ki, meggyötört, kissé dühös arccal. Rossz érzés tört rám, de próbáltam nem foglalkozni vele.

  - Lu! - kezdte, s a hangsúlyából már tudtam, hogy valami baj van.

  - Mondd! - sürgettem.

  - A főnök hívott. Be kell mennem. És hiába mondtam, hogy ma nem érek rá, de azt mondta kötelező. Ha nem megyek ki fog rúgni, és...

  De nem hagytam, hogy befejezze a mondandóját. Megint a munkát választotta helyettem! Eddig eltűrtem, de az évfordulónkon? Pont ma? Na azt már nem!

  - Hagyj Yixing! - mondtam halk, erőtlen hangon.

  Éreztem, hogy szemeimbe gyűlnek a fájdalom és a csalódottság könnyei, de nem akartam nekik utat engedni. Lay előtt semmiképp sem.

  - Lu, kérlek! Nem tehetek mást!

  Nem akartam tovább hallgatni, így bevonultam a szobába, Lay pedig nem jött utánam. Pedig talán még vártam is...
  Csendesen kezdtem el sírni. Nem ordítoztam, nem rúgtam arréb a széket, noha belül tomboltam. Csak hagytam, hogy könnycseppek hangtalanul átszeljék arcom, majd lecseppenjenek a ruhámra. Ledőltem puha párnák közé, s talán percek, talán órák múlva elnyomott a keserédes álom.

                              ~~~~

  Lágy érintést éreztem az arcomon. Nehezen ugyan, de kinyitottam könnyektől összeragadt pilláimat, s az előttem guggoló alakra néztem. Haja össze-vissza állt, szemei bűnbánóan csillogtak, ajkain apró mosoly játszott. Már nem haragudtam rá, de még mindig rosszul esett, hogy a munka fontosabb számára mint a szerelme.

  - Kicsim! - suttogta lágy, szeretetteljes hangon, amitől akaratlan mosoly kúszott az arcomra. Túlságosan szeretem...

  - Ki tudnál jönni egy picit a konyhába? - kérdezte halkan, mire bólintottam, s kikászálódtam az ágyból.

  A konyhába olyan látvány tárult elém, amely megdobogtatta a szívem és még nagyobb mosolygásra késztetett. Az ajtótól az asztalig rózsaszirmokkal volt kirakva egy utacska, amit mécsesek szegélyeztek. A konyhában több helyen is voltak még gyertyák, sőt, még füstölő is. Az asztalon egy óriási csokor rózsaszín és vörös rózsa pompázott. Mellette mindenféle finomság, amiket valószínű Lay készített. Kábán ültem le az egyik székre, Xing pedig a szemköztit foglalta el. Aztán elém tett egy fehér dobozt.

  - Nyisd ki! - mosolygott rám, én pedig tettem amit mond.

  A dobozba hat darab szív alakú süti vot, amit rószaszín cukormáz és apró, sötét rózsaszín szívecskék díszítettek. Ezt mind nekem csinálta? Éreztem, hogy szemeimbe könnyek gyűlnek, de most a boldogság könnyei. Az asztal felett megfogtam Lay kezét, s alig hallhatóan ejtettem ki a szavakat:

  - Köszönöm! Köszönöm, hogy ennyit fáradoztál értem!

  Yixing csak megrázta a fejét.

  - Nem, Lu. Én köszönöm, hogy nem haragszol rám a mai miatt.

  Hát hogy is tudnék rá haragudni?

  - És ez milyen süti? - mutattam a szíves szívecskékre.

  - Szívdesszert, csak neked! - felelte, majd az asztal felett szerelmes csókot nyomott ajkamra.

Promises, music, you - 12.fejezet

Baekhyun POV

  Egy pofon csattant az arcomom. Annyira meglepődtem, hogy néhány pillanatig reagálni sem tudtam, sőt, a fájdalmat sem éreztem. De hamar feleszméltem, s arcomhoz szorítottam az egyik kezem, majd értetlenül néztem fel rá. Szemei dühtől izzottak, ami nagyon megijesztett.

  - E-ezt mi-miért kaptam? - dadogtam, miközben próbáltam elfolytani feltörekvő sírásomat.

  Nem szólt semmit, csak felkapta a kabátját és kiviharzott a szobából. Az ajtó hangos csapódása jelezte, hogy már a házat is elhagyta. Ennek tudatában erőtlenül csuklottam össze, s engedtem szabadjára könnyeimet. Kezemet még erősebben tapasztottam arcomra, próbálva elnyomni a csípő érzést, ami egy pofonnal jár. De ez a fájdalom közelébe sem érhetett ahhoz, amit a szívemben éreztem. Hisz megütött. Megint. Korábban megesküdött arra, hogy többet nem fog bántani, de megszegte az ígéretét. Megint. Sokáig ültem a hideg padlón, kipirosodott, még néha-néha könnyező szemmel, vérző szívvel.

  Szipogva ébredtem. Lomhán ültem fel az ágyban, s megtöröltem könnyáztatta arcom. Még mindig felzaklatnak ezek a fájdalmas emlékeket idéző álmaim. Miért? Miért csak erről az időszakról álmodok? Miért csak róla? Ezeket a kérdéseket minden egyes nap felteszem magamnak, s válaszokat várok, de mindhiába. Az órára pillantottam, ami 05:32-t mutatott. Meg sem próbálkoztam azzal, hogy visszaaludjak, inkább felkaptam egy melegítő nadrágot meg egy pulcsit, s lebattyogtam a lépcsőn. Miután felvettem a kedvenc sportcipőm, zsebre tettem a telefonom és a fülhallgatóm, majd elindultam futni. 
  A csípős levegő hamar kitisztította a fejem, a mozgás pedig elterelte a gondolataimat. November vége révén lehet nem volt a legokosabb ötlet ilyen lengén felöltözni, de a futás melegen tartott. Jó pár kört megtettem már, mikor úgy éreztem nem tudok többet. Visszakocogtam a házhoz, majd egyenesen a fürdő felé vettem az irányt. Olyan gyorsan dobáltam le magamról az izzadt ruháimat, mint még soha. Ahogy beálltam a zuhany alá, úgy éreztem újjászülettem. Szemeimet behunytam, s hagytam, hogy végigfollyanak rajtam a forró vízcseppek. Már egy ideje a zuhany alatt álltam, amikor anya felkiabált lentről.

  - Baekhyun! Igyekezz, mert el fogsz késni! Fél nyolc van.

  Ahogy felfogtam anya mondandóját szemeim kipattantak s ijedtség futott végig rajtam. Mi az, hogy már fél nyolc van? Meg sem mosakodtam, fel sem öltöztem, reggelit sem ettem, sőt, még a cuccom sem pakoltam össze. Tulajdonképpen semmit sem csináltam eddig!
  Két percen belül megmosakodtam, majd egy törülközővel a derekamon rohantam a szobába hogy felöltözzek. Kikaptam a szekrényben lévő első ruhát, s rekord sebességgel kezdtem el magamra aggatni őket. Egy pillanatra megálltam a tükör előtt, és meglepetésemre nem is néztem ki olyan borzalmasan. A felső jól mutatott a nadrággal, már csak... De nem volt több időm a megjelenésemmel foglalkozni, a hajamba is csak beletúrogattam, hogy ne legyen annyira lapos.
  A táskámba bedobáltam mindent amit az asztalomon - meg akörül - találtam, és kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam, hogy enni is tudjak valamit. Szerencsémre anya csomagolt néhány szendvicset, így nem kellett a kajakészítéssel foglalkoznom. Azokat is csak behajítottam a könyvek mellé, felhúztam a cipőm, felvettem a kabátom, és utoljára az előszobában lógó órára pillantottam; 07:46. Egy elismerő mosollyal konstantáltam, hogy elkészültem negyed óra alatt, majd vettem egy mély levegőt és rohanni kezdtem. Ma ugyanis nem egészkor kezdődnek az órák, hanem tíz perccel hamarabb. Így ha jól számoltam, akkor 4 percem van odaérni.
  A fél út megtétele után már azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet, de mégsem álltam meg. Nem állhattam meg. Lihegve érkeztem az iskolához, ahol értetlenül néztem az udvaron beszélgető, cigarettázó tanulókat. Előkaptam a telefonom, ami azt mutatta, hogy 8 perc van 8 óráig. De akkor... Ismét a kijelzőre néztem, és a felismeréstől majdnem hátraestem. Ma hétfő van. De a tíz perccel előbbi kezdés keddre vonatkozik. Én hülye... Teljesen feleslegesen rohantam az iskoláig. Bravó, Baekhyun! Egy óriásit sóhajtottam, majd besétáltam az épületbe.
  Az osztályban csak néhányan lézengtek, gondolom a legtöbbjük még úton volt, vagy kint bagózott. Fáradtan ültem le a székemre, majd a padra hajtottam a fejem. Már majdnem elaludtam, amikor valaki levágódott az előttem lévő padba. Ugyan ki lehetett az? Álmosan pillantottam fel Chanyeolra, aki vigyorogva nézett le rám. Mitől van ennek mindig ilyen jó kedve? Csak lomhán intettem neki egyet, majd visszaejtettem a fejem a padra. 
  Pechemre két másodperccel később már jött a tanár, így normálisan felültem, s megpróbáltam figyelni. Ez annyiból állt, hogy meredtem magam elé és néha úgy tettem, mintha írnék valamit a füzetembe. Viszont igazából azt sem tudtam milyen órán ülök. Már jó idje egy lapra firkáltam, amikor végre megszólalt a csengő. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, s elpakoltam a felszerelésem. A többi tanóra is hasonlóan unalmasan telt, aztán következett a tesi. Végre egy olyan óra, ahol nem akarok elaludni!
  Elsőként értem az öltözőbe, aminek kifejezetten örültem. Lekapkodtam magamról a ruhát, majd fel a tornacuccot. Mire a többiek beértek az öltözőbe, én már a cipő vettem fel. Néhányam megszóltak, hogy miért öltözök külön, esetleg takargatok e valamit, de én nem foglalkoztam velük, szó nélkül kisétáltam, majd a tornaterem felé vettem az irányt. A tanár már ott volt, s néhány perccel később már tornasorba rendeződve álltunk, várva a feladatra. A tanárnak volt valami elintéznivalója, így azt mondta; gyakoroljuk a kosárlabdázást.
  A többiekkel ellentétben örömmel fogadtam a bejelentést, s mosolyogva vártam, hogy beválasszanak valamelyik csapatba. Mivel az egyik kapitány Chanyeol volt, így hamar az Ő csapatában találtam magam. Miután megbeszéltük kinek mi a feladata, elkezdődött a játék. Én középtájt voltam, s leginkább a hátsó passzokat adtam előre.
  Most Jongdae kezében volt a labda, majd hirtelen felém dobta. Egész ügyesen elkaptam, s körbepásztáztam a termet, hogy kinek tudnám lepasszolni. Azonban az összes csapattársam fogta egy-egy srác az ellenféltől, így kénytelen voltam én előre vinni a labdát. Nem pattogtattam túl nagyokat, mert féltem, hogy a kelleténél messzebb ér földet. Nem volt körülöttem senki, így magabiztosan igyekeztem a palánk felé, amikor valaki kirakta elém a lábát, én pedig óriásit borultam. A fejem fájdalmasan koppant a földön, mire mindenki elhallgatott. Én csak nyöszörögtem párat, miközben próbáltam ülésbe tornázni magam. Az oldalam és a jobb kezem eléggé sajgott, de tűrhető volt. Hirtelen Chanyeol lépett mellém, majd felsegített és kikísért az öltözőbe. A többik is követtek minket, hisz időközben megszólalt a csengő.
  Utolsó óra lévén mindenki szélsebesen átöltözött rajtam kívül. Néhány pillanat múlva azt vettem észre, hogy már csak a colos ül mellettem, várakozóan pillantva le rám. Vettem a célzást, s elkezdtem öltözködni. Miután összepakoltam a felszerelésem elindultunk kifelé.

  - Jól vagy? - kérdezte hirtelen Chan. Először nem is értettem mire mondja, aztán leesett a dolog.

  - Persze! - feleltem mosolyogva. - Ez csak egy esés volt.
  A fiatalabb csak megrázta a fejét, ezzel jelezve azt, hogy nem hisz nekem.

  - Nem kell játszanod a kemény csávót. Elmondhatod ha fáj, nem foglak kiröhögni.

  Nem igazán tudtam mit válaszoljak. Milyen kemény csávó?! Időközben kiértünk az épületből, s kivételesen az első bejárat felé vettük az irányt.

  - Nincs semmi bajom - szögeztem le mosolyogva.

  - De biz... - kezdett bele a véget nem érő kérdezősködésbe, de hirtelen megakadt. Nem rám nézett, én viszont arcát figyeltem. Döbbenetet, csalódottságotés dühöt láttam rajta. Követtem tekintetét, ami a kapuban ácsorgó, csókolózó párocskán állapodott meg.

  Miért smárol Chan legjobb barátja Chan barátnőjével??

Az őrület határán - 1.fejezet

Chanyeol POV

  - Uram, ébredjen! - rázott meg a hang tulajdonosa. Csak motyogtam valamit, majd átfordultam a másik oldalamra.

  - Hé! Ne aludjon vissza! - rivallt rám, egy kiadós rázogatás után. Erre sem reagáltam semmit, csak megpróbáltam a takaró alá vackolni magam, hogy kizárjam a - számomra - hűvös levegőt és a kellemetlen zajokat.

  - Hahó! Nem mondom még egyszer! El fog késni a vizsgálatról, és akkor engem vonnak felelősségre - nyöszörgött a rázogatós, majd hirtelen lerántotta rólam a takarót. A hideg levegő a csontomig hatolt, s hogy enyhítsem a borzongást magam köré fontam karjaimat.

  - Ezt most miért kellett? - nyöszörögtem mély, rekedt hangon. Igen, ébredés után még dörmögősebb a hangom, szóval leginkább egy medvére hasonlítok. A lány - a hangjából ítélve vagy nő, vagy egy nőies pasi - csak mélyet sóhajtott, majd elkezdett felhúzni.

  - Én szóltam magának, de nem volt hajlandó felkelni, pedig muszáj - szögezte le, mire végre kinyitottam a szemem.
  Egy világosbarna hajú, babaarcú lány hajolt felém, fehér - talán ápoló - ruhában. Nem volt rajta sok smink, mégis gyönyörűnek találtam. Felültem, mire a lány is felállt, s várakozóan nézett rám.

  - Nem kezdene el öltözni? - vonta fel a szemöldökét, mire csak megráztam a fejem. A lány szemei elkerekedtek; gondolom nem jól viseli, hogy ellentmondanak neki.

  - Felöltözök, ha megtesz nekem két dolgot - húztam mosolyra ajkaim, s a reakcióját figyeltem. Szemei még nagyobbra tágultak, száját eltátotta, arca meglepettséget tükrözött. Végül csak lemondóan sóhajtott egyet, s kínosan elnevette magát.

  - Rendben. Bár elmondanám, hogy ez volt az első, és utolsó ilyen alkalom. Bólintottam, és feltettem a kérdéseimet:

  - Az első, hogy mi a neve? A második pedig: megtenné, hogy elfordul, miközben öltözök?

  - A nevem Yura, és miért nem ezzel kezdte? - kacagott, majd elfordult, én pedig elkezdtem magamra aggatni az előre kikészített ruhákat.
  Amikor végeztem szóltam Yurának, hogy készen vagyok, így kinyitotta az ajtót és elindultunk... valahova. Idegenvezetőm után lépkedtem, aki határozottan ment egy bizonyos irányba. A folyosó kihalt vot, rideg, és hátborzongató. Mégis milyen hely ez? - gondoltam, miközben igyekeztem nem lemaradni. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem azt, hogy Yura megállt egy ajtó előtt, így szabályosan fellöktem. Fájdalmas nyögés csúszott ki ajkain, miközben feltápászkodtam róla.

  - Nagyon sajnálom! - mondtam lesütött szemmel, majd felhúztam Yurát a földről. Ő csak megrázta a fejét, jelezve ezzel hogy nem haragszik, leporolta ruháját, és egy rövid kopogás után benyitott az előbb említett ajtón. Én csak követtem Őt, hisz nem volt más választásom. Az ajtón belépve egy meleg szoba tárult elém, amit össze sem tudtam hasonlítani az épület - eddig látott -  fehér és szürke színű részeivel. Itt leginkább a zöld és a barna dominált, ami számomra nyugtatóan hatott. De amikor megláttam a szobában ülő orvost, ez az érzés szertefoszlott, idegesség és félelem keveréke vette át a helyét. Nem igazán akartam tovább menni, de  Yura beljebb lökött, majd behúzta az ajtót. Az orvos várakozóan pillantott rám, így meghajoltam, majd leültem a vele szemben lévő székbe.

  - Jó napot! - köszöntem.

  - Magának is Chanyeol! Hogy érzi magát? - kérdezte kimérten. Eddig úgy gondoltam, hogy az orvosok kedves és mosolygós emberek. Tévedtem. Ez az ember szöges ellentéte az általam ismert gyógyítóknak.

  - Köszönöm, jól érzem magam.
A férfi fejcsóválva bólintott, majd újabb kérdést tett fel.

  - Nem érzi úgy, hogy valaki figyeli?

  - Néha előfordult már, hogy volt hasonló gondolatom, de ezt miért kérdezi?

  - Nem lényeges - felelte. - És volt már olyan érzése, hogy nem Maga uralja a gondolatait? Hogy valaki belemászott a fejébe?

  - Ez meg mégis milyen kérdés? - nevettem fel hitetlenkedve, de látva, hogy az orvos komolyan gondolta, elhallgattam.

  - Nem. Még sosem éreztem ilyet.
Ismét bólintott, és firkálni kezdett valamit az előtte lévő papírra. Nem igazán értem a kérdések lényegét, de nem is nekem kell érteni. Azt hiszem...

  - Nem volt mostanában túl érzékeny, lehangolt, esetleg bizalmatlan?

  - Nem, nem igazán jellemző rám az érzékenység. A lehangoltság sem, hisz elég életvidámnak tartom magam. Viszont mostanában bizalmatlanabb vagyok az emberekkel, mert nem olyan régen egy közeli ismerősöm meglopott.

  Ezek után sorra tette fel a furcsábbnál furcsább kérdéseket, én pedig mindenre készségesen válaszoltam. Néhány perc és teleírt papír után végre felnézett rám, mire felcsillant a szemem, annak reményében, hogy végre elmehetek.

  - Chanyeol - kezdte, de a hangja nem sok jót kecsegtetett. - Ahogy sejtettem, magának van egy pszichológiai betegsége, ami a...
De nem tudta végigmondani, mert félbeszakítottam.

  - Mi az, hogy van egy pszichológiai betegségem? Én nem vagyok bolond! Semmi baj nincs az agyammal, és soha nem is volt! - rivalltam rá, amit rezzenéstelen arccal tűrt.

  - Számítottam rá, hogy így fog reagálni, de nem tehet semmit. Maga skizofrén, Chanyeol, és ezt el kell fogadnia. Megráztam a fejem, és kétségbeesetten felnevettem.

  - Nem! Nem, nem, nem. Én nem vagyok bolond, hányszor mondjam még el? - kérdeztem, miközben már a székről is felpattantam, s álltam az érzelemmentes tekintetét.

  - Kérem üljön vissza! Még rengeteg dolgot kell tisztáznunk.

  - Én ugyan semmit sem fogok magával tisztázni - szögeztem le, de hamar rájöttem, hogy semmi értelme annak amit csinálok, így helyet foglaltam, s vártam, hogy mit akar még mondani.

  - Jól van - húzódott elégedett mosoly ajkaira.
- Az orvosának Luhant osztom be, amit vele is közölni fogok. A napirendjét vele fogja megbeszélni, én csak néhány alapvető dologról tájékoztatom. A felírt gyógyszereket mindig szednie kell az előírt mennyiségben és időben. Nem hagyhatja el a szobáját felügyelet nélkül, ha mégis megteszi, az büntetést von maga után. Nem léphet közeli, intim kapcsolatba sem az orvosokkal, sem az ápolókkal, és természetesen a többi beteggel sem. A közös helyiségekbe valamint a kezelésekre, vizsgálatokra is csak ápolói kísérettel mehet. Ezek lennének a fontosabb tudnivalók. Most pedig elmehet.

  Bólintottam, majd egy meghajlás után az ajtóhoz sétáltam, ahol Yura várt rám. Mint ahogy gondoltam...
Az út nagyobb részét csendben tettük meg, de egy idő után már nem bírtam tovább.

  - Yura! - szólítottam meg, mire felkapta a fejét, s várt, hogy folytassam.

  - Kérdeznék valamit... Akivel egy szobában vagyok, Baekhyun, Ő... miért van itt? És mióta?

  A lány elgondolkozott, gondolom felmérte hogy válaszolhat e, majd mélyet sóhajtott.

  - Nem szabadna válaszolnom, de azt hiszem veled kivételt teszek - kacsintott. - Még egész fiatalon, 14-15 évesen került be az intézetbe azzal, hogy öngyilkos akart lenni. Meghaltak a szülei, és elég mély depresszióba zuhant. Később pedig kialakult nála egy komoly és igen ritka pánikbetegség is, így azóta itt lakik.

  - És most hány éves? - kérdeztem félve.

  - 25 - felelte a lány, mire azt hittem elájulok. Hogy Baekhyun 25 éves, és több mint 10 éve él ezen a helyen?

  - Értem. Köszönöm, hogy válaszoltál - bár lehet jobb lett volna, ha ezt sosem tudom meg. Persze az utóbbit már csak gondolatban tettem hozzá. Épp szólásra nyitottam volna a számat, de megérkeztünk, s mielőtt bármit is mondhattam volna, Yura belökött az ajtón, majd be is zárta azt.
  Még jó néhány percig tanácstalanul álltam, aztán megpillantottam az ágyán üldögélő Baekhyunt. Arca szomorúságot tükrözött, szemeiben könnyek csillogtak. A lábaim akaratlanul is az Ő ágyához vittek, s a következő pillanatban már Baek mellett ültem.

  - Miért jöttél ide? - kérdezte sírós hangon, ami összeszorította szívemet. Mi történhetett, ami így kiborította?

  - Azért... - kezdtem, de hamar megakadtam. Miért is jöttem ide? Talán... - ... azért mert úgy éreztem talán szeretnél beszélgetni valakivel.
A szőkés hajú arcán halvány mosoly jelent meg, mire én is egy mosolyra húztam ajkaimat. Ezek után sokáig egyikünk sem szólalt meg, de ez a csend inkább nyugtató volt, mintsem kínos vagy fullasztó.

  - Tudod Chanyeol, nagyon jól estek az előző szavaid. Rég nem beszélt így velem senki, de... A szomorúságom sajnos ez sem tudta elűzni, de adtál néhány boldog percet nekem, amit nagyon köszönök.

  Amikor befejezte felemelte a hozzám közelebb eső kezét, és közelíteni kezdte az én mancsom felé, de félúton meggondolta magát, s visszaejtette apró kacsóját magunk közé. Tudtam mit szeretett volna, csak valószínűleg félt a reakciómtól, így én fogtam meg a kezét, majd bíztatóan rámosolyogtam. Viszonozta a gesztust, és vállamra hajtotta a fejét. Még sosem bíztam meg senkiben ilyen rövid idő után, de úgy éreztem, hogy Ő megérdemli a bizalmamat. Már majdnem elaludtunk, amikor jött egy magas, szőke srác, aki elvitte Baekhyunt valahova. Úgy tűnt, a a fiú ismeri a magasabbat, mert elég volt benéznie, s már pattant is föl.

  Ki lehetett ez a szőkeség? És miért vitte el Baeket?