Promises, music, you - 16.fejezet

Baekhyun POV

  Nagyon meglepett, amikor az új fiú, Kyungsoo a mellettem lévő üres székhez sétált. Nem akartam elüldözni, így a lehető legkedvesebben rámosolyogtam, majd az asztal közepére helyeztem a tankönyvet, hisz Ő még semmit sem kapott. Még saját magamat is megdöbbentettem azzal, hogy milyen közvetlen és nyitott voltam vele szemben. Talán a kisugárzása az, ami ezt váltja ki belőlem. A csengő hangját hallva felpattantam, s karon ragadtam újdonsült padtársamat azzal a céllal, hogy a szünetben körbevezessem az iskolában. A fiú nem ellenkezett, hagyta, hogy magammal húzzam, s szelíd mosollyal az arcán hallgatta magyarázásomat.

  - Ez lenne az ebédlő! - mutattam meg neki az iskola talán legfontosabb helyét.

  - Menzás leszel? Esetleg otthonról hozol ételt? Tényleg, vannak testvéreid? Mit csinálsz szabadidődben? ... - kezdtem el beszélgetni, talán kicsit túlzásba esve a kíváncsiságommal. Amint Kyungsoora pillantottam, láttam, hogy eléggé megilletődött, így hamar befogtam a számat.

  - Ne haragudj! - sütöttem le szemeimet, mire a másik halkan felkuncogott.

  - Semmi baj, csak tudod, egyszerre nem tudok megjegyezni ennyi kérdést. De ha egyenként feltennéd, szívesen megválaszolom őket.

  Az előző görbület most kiszélesedett arcán, ami csillogó szemeivel, szív alakú ajkával és kissé már összekócolódott hajával igazán édes összképet alkotott, s biztosított arról, hogy még nem üldöztem el magam mellől a túlbuzgó viselkedésemmel.

  - Ugyan! Miért haragudnék? Inkább hálásnak kellene lennem neked, hogy körbevezetsz, beszélgetsz és barátkozol velem. Köszönöm .. - itt tanácstalanul megvonta a vállát, mire leesett, hogy be sem mutatkoztam neki. Kínosan vakartam meg tarkómat, majd zavaromban elnevettem magam, mire Kyungsoo is kuncogni kezdett.

  - Byun Baekhyun vagyok. - hajoltam meg úgy, ahogy a szüleim tanították.

  - Nagyon örvendek, Baekhyun! Be kell vallanom, hogy eddig nem volt még hozzád hasonló barátom.

  Nem igazán jöttem rá, hogy mire is gondol a "hozzád hasonló barát" alatt, s értetlenségemnek hangot is adtam:

  - Ezt hogy érted?

  Talán megbújt némi harag a kérdésemben, amitől támadónak vélhette mondandómat, mert kezét maga elé téve kezdett mentegetőzni:

  - Ne haragudj, én nem rosszra gondoltam. Nem tartalak furának, vagy ilyesmi, szóval kérlek ne vedd rossz néven, és...

  Annyira aranyos volt, hogy ennyire megijedt attól, hogy haragszom rá, így nem tudtam megállni azt, hogy ne nevessem el magam. Eme cselekedetem beléfojtotta a szót, s meglepetten, értetlenül pislogott rám.

  - Nyugodj meg, nem vagyok mérges, csak néha kicsit furán fejezem ki magam... - utaltam ezzel az élre, ami erősen hallható volt hangomon.
  Kyungsoo kifújta tüdejéből a levegőt, s szégyenlősen elmosolyodott. Ezután már sokkal oldottabb volt a hangulat, s neki is igencsak megeredt a nyelve. Mesélt a szüleiről, akik mostanában folyton veszekednek, a húgáról, akit mindenkinél jobban szeret, és arról, hogy miért kellett elköltözniük. Figyelmesen hallgattam végig mondatait, s jól elraktároztam magamban az információkat, mert úgy éreztem, minden egyes szó amit kiejt a száján valami fontos dolog.
  Az egész napot Kyungsoo oldalán töltöttem, s talán még sosem éreztem magam ennyire felszabadultnak, de volt valami, ami aggodalommal töltött el. Ez a valami, - vagyis inkább valaki - Chanyeol volt. Pontosabban a féltékenységtől izzó szemei, s néha-néha megfeszülő izmai. Az egyik szünetben a padon feküdt, én pedig odamentem hozzá, hogy megkérdezzem miért viselkedik így, de elküldött, sőt, még arra sem méltatott hogy rám nézzen. Bár lehet jobb is... Ugyan nem értettem, miért csinálja ezt, nem is volt időm ilyesmin gondolkodni, mert Kyungsoo szinte minden figyelmemet lekötötte. Ám esténként Chanyeol arcát magam elé képzelve nyomott el az álom.

  Már lassan három hete alig beszélek Chanyeollal. A zongoraórákkal nem hagyott fel, s ott hajlandó hozzám szólni, ha nagyon muszáj, de az iskolában még a kérdéseimre sem válaszol, inkább úgy tesz, mintha aludna, vagy másra figyelne, zenét hallgatna. Én pedig Kyungsooval töltöm az időm nagy részét, majd hazamegyek, s elfoglalom magam; leginkább alszok,
tanulok, vagy Mimivel játszok. Mióta megváltozott a Channel való viszonyom, olyan érzésem van, mintha valami hiányozna. Talán a viccei, vagy a fülig érő mosolya, esetleg mindig csillogó szemei. Igaziból mindene hiányzik. Nagyon örülök annak, hogy megismertem Kyungsoot, de Chanyeol nélkül már nem teljesek a napjaim. Régebben talán azok voltak - vagy azt hittem hogy azok - de ma már nem.  De mi változott azóta? Fogalmam sincs...

  Kyungsoo ütemesen dobolt ujjaival a nemrég lefestett padon, míg én az angol házival bíbelődtem. Ő már mindennel készen volt, nem akárhogy könyörögtem, nem adta oda, hogy le tudjam másolni, íy muszáj voltam magamtól megcsinálni. Szerinte ezzel tanulok, de véleményem szerint időpocsékolás, mert otthon úgyis bemaglok mindent, most meg szabad lenne a szünetem. Már majdnem a végére értem amikor egy alak tornyosult felém, ezzel kizökkentve gondolkodásomból. Ahogy tekintetem a munkafüzet lapjairól feljebb emeltem az illetőre, Chanyeol eltökélt tekintetével találtam szembe magam. Mit akarhat? Időm sem volt gondolkodni, mert elkapta a csuklómat, s húzni kezdett a kapu felé, persze csak finoman, nehogy fájdalmat okozzon.

  - Chan! - szólítottam meg. - Hová viszel?

  Nem válaszolt. Hát persze, miért is tette volna? Már régóta nem szól hozzám, most sem tesz másként, de nem értem, hogy akkor minek ráncigál magával valahova. Ha akar valamit, akkor mondja el! Hirtelen kirántottam csuklóm kezének gyenge fogásából, majd ismét feltettem neki az előző kérdést, mire megrázta a fejét.

  - Csak gyere velem! Ha odaértünk, mident elmondok. - felelte, majd megfogta a kezem és ismét útnak indultunk.
  Tíz perc séta után elérkeztünk a parkba. Chan odasétált egy padhoz, leült, majd intett, hogy én is foglaljak helyet mellette. Még mindig nem tudtam mit akarhat, de bíztam benne, így szót fogadtam neki.

  - Szóval? Miért vagyunk itt? - tértem a lényegre azonnal, barátom pedig kuncogni kezdett.

  - Egyből a közepébe? Hát legyen! Szóval... - kezdett bele egy mély levegő után - ezért hoztalak ide!

  Gondolkodni sem maradt időm értelmetlen mondatán, mert amit az utolsó hang elhagyta a száját, ajkait az enyémre tapasztotta. A meglepettség ereje miatt még a szám is tátva maradt, de Chan nem mélyítette el a csókot, ami egyenlőre még viszonzatlan volt részemről. Ám nem sokáig bírtam ellenállni az édes kísértésnek, így visszacsókoltam. Éreztem, hogy hasamban megjelennek azok a bizonyos pillangók, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről, s úgy dübörög a vér az ereimben, hogy fülemben hallva teljesen kizárta a világ zajait. Csak Ő és én. Amikor vége szakadt a csóknak, s Chan szemébe néztem, valami eddig ismeretlen csillogást véltem felfedezni benne.

  Talán... Érez valamit irántam?