Promises, music, you - 5.fejezet

Baekhyun POV

  Nem sokkal később, meg is érkeztünk egy kertes házhoz. Amíg Chanyeol a zárral vacakolt, körülnéztem. A ház nem volt túl nagy, inkább kisebb családi háznak mondanám. A fal fehérre volt meszelve, a tetőn bordó cserepek pihentek. Az ajtót és az ablakokat sötétbarnára festették. Az udvaron rengeteg, szebbnél-szebb virág tündöklött. Piros, lila, sárga, rózsaszín. Talán a szivárvány minden színe látható volt, a colosék udvarában. Olyan barátságosnak hatott a környezet. Kicsit sem hasonlít az én otthonomra, amely rideg pompájával mindenkit elbűvölt, kivéve engem.
  Chanyeol kinyitotta az ajtót, és végre mehettünk be a házba.

  - Chanyeol! - szólítottam meg a colost. Kérdő tekintettel nézett rám, így folytattam.

  - Te a saját házadba hoztál?

  Válaszul csak egy bólintást kaptam, majd levette a cipőjét, és bement a nappaliba. Követtem a példáját, és gyorsan utána siettem.  
  A ház belseje hasonlóan elragadó és barátságos volt, mint a külseje. Szívesen élnék egy ilyen házban. Még egyszer körbevezettem a tekintetem a szobán. Két ajtó nyílt a nappaliból, egy a konyhából -ami egybe volt kötve a nappalival- és egy az előszobából.
  De hova lett a colos? Nem mehetek utána, hisz ez az Ő háza. Akkor megvárom itt. Nem kellett sokáig álldogálnom, hamarosan Chanyeol lépett ki az egyik szobából, egy idős asszony társaságában.
  Biztos a nagymamája- gondoltam. Sokkal alacsonyabb volt mint a colos, igaz nála nem nehéz kisebbnek lenni. Haját kontyba kötötte, és egy csatot tűzött bele. Szemei kedvesen csillogtak, alatta ráncok húzódtak. Ajkain hatalmas mosoly pihent. Már tudom honnan örökölte Chanyeol. Egy fehér pulóvert és egy sötétkék nadrágot viselt. Valamiért, olyan ismerősnek találtam az arcát, de nem foglalkoztam ezekkel a gondolatokkal.
  Inkább meghajoltam és bemutatkoztam. Mosolyogva bólintott, majd leültünk a kanapéra. Nem tudtam mit mondhatnék, így csendben vártam, hogy megtörjék a némaságot. Végül Chanyeol mamája szólalt meg először:

  - Szóval, te Channie egyik barátja vagy?- kérdezte halkan.

  Bólintottam. Nem mondanám barátnak, inkább ismerős, de végül is, most mindegy.

  - Tudod, rajtad kívül csak egy fiúcskát mutatott be nekem. Hogy is hívták?

  - Tao - felete a colos.

  - Igen! Zitaot mutatta be, még nagyon régen. De azóta nem találkoztam vele - gondolkozott el.

Csak Taot? De hisz rengeteg barátja van. Hagyjuk, nem is fontos.

  - Baekhyun - szólított meg ismét Chanyeol nagymamája.

  - Igen? - kaptam fel a fejem.

  - Mennyire ismered Channiet?

  Erre most mit mondhatnék? Hogy ma beszéltem vele először? Akkor...

  - Csak nemrég ismertem meg Baekhyunt - segített ki a colos.

  - Értem. Akkor, azt sem tudod mi történt a szüleivel, igaz?

  A szüleivel? Hogy mi történt? Ezt most nem igazán értem. Megráztam a fejem, a mama pedig folytatta.

  - Channie még kicsi volt, mikor elvesztette a szüleit. Egy autóbalesetben történt, mikor még csak 7 éves volt. Azóta én nevelem.
Már értem!- gondoltam, és vártam, hogy Chanyeol mamája folytassa.

  - Channie nagyon nehezen viselte a történteket. Sokáig még a szobájából sem jött ki. Nem tudtam mit tegyek, így zongorázni kezdtem neki. Az anyukája is mindig zongorával nyugtatta meg. Már órák óta játszottam, mikor kinyílt az ajtó, és egy piros, kisírt szemű kisfiú lépett ki rajta. Az ölembe ült, és azt kérte játsszak. Én pedig játszottam. Akkor megígérte nekem Channie, hogy még a halálom előtt eljátssza nekem a kedvenc dalomat.

  Nem szóltam semmit, csak a szőnyeget fürkésztem. Mi mondhatnék? Így már értem mire gondolt, amikor azt mondta, be kell tartania egy ígéretet. A colosra néztem, aki pont akkor hajtotta le a fejét. De,  mintha, mintha könnyes lett volna a szeme. Talán az enyém is jobban csillogott, mint kellett volna. Csend telepedett a szobára, amit senki nem akart megtörni. Chanyeol mamája felállt, mire mindketten rákaptuk a tekintetünket. Elsétált a szekrényig, kivett egy dobozt, és visszaült a kanapéra. Pár perc múlva, a kezembe nyomott néhány fényképet.
   Az elsőn egy két év körüli, óriási fülű kisfiú vigyorog. Ez Chanyeol lenne? Odafordultam hozzá a képpel a kezembe, mire eltátotta a száját.

  - Ez te vagy? - kérdeztem, majd a képre böktem.

  Lehajtotta a fejét, és alig észrevehetően bólintott. Halványan elmosolyodtam, majd még egyszer a képre pillantottam. Nagyon aranyos kisfiú volt.- jegyeztem meg.
  A következő képen egy férfi és egy nő volt. Mindketten kedvesen mosolyogtak, egymás kezét fogva. A férfi nagyon magas volt, markáns arcú, de barátságos tekintetű. A nő alacsonyabb, hosszú, barna hajú és arcra nagyon hasonlított Chanyeoléra.  Akkor Ők talán...

  - A szüleim - válaszolt a colos a ki nem mondott, sőt, meg sem fogalmazódott kérdésemre.

  Bólintottam, és egy újabb képet vettem a kezembe. Majd még egyet, és még egyet. Észre sem vettem, de egy mosoly kúszott az arcomra, amely egész délután ott pihent. Nagyon jól éreztem magam a colos, és nagymamája társaságában. Olyan volt, mintha egy teljesen másik ember lennék. Mosolyogtam, nevettem, egyszerűen csak boldog voltam. Rég nem éreztem már magam boldognak. Utoljára talán akkor, amikor még...

  - Baekhyun! Kérsz egy kis sütit? - kérdezte kedvesen Chanyeol Mami. Igen, annyira megkedvelt, hogy azt mondta, hívhatom Chanyeol Maminak.

  - Nem, köszönöm! - hajoltam meg. - Indulnom kell haza. Köszönöm, ezt a délutánt.

  Láttam, ahogy elszomorodik, de aztán újra felragyogtak a szemei.

  - Ha úgy is mész, vigyél sütit! Majd otthon megeszed!

  Nem utasíthattam vissza, így csak bólintottam, és kedvesen elmosolyodtam. A konyhába sietett - már amennyire tud sietni - és becsomagolta a süteményt.  
   Chanyeolra néztem, aki ajkain játszó mosollyal figyelte nagymamáját. Mikor megérezte tekintetem, felém fordult, és rám vigyorgott. Miért vigyorog? Felvontam egyik szemöldököm, hogy vele is tudassam kérdésemet - persze szavak nélkül. Csak megrázta a fejét, és visszafordult a konyha irányába, ahonnan pont akkor jött ki Chanyeol Mami, kezében a nekem csomagolt finomságokkal. Ismét meghajoltam, majd átvettem tőle, és megköszöntem. Beletettem a táskámba, vigyázva arra, nehogy összenyomjam. Felhúztam a cipőm, majd a pulcsim is felvettem.

  - Még egyszer köszönöm a délutánt, és a süteményt is!

  - Ugyan, ez csak egy kis semmiség! Örülök, hogy megismerhettelek! Gyere máskor is, Baekhyun! - mondta mosolyogva, majd elém lépett, és megölelt.
  Egy pillanatra ledermedtem, de amint észbe kaptam, viszonoztam a gesztust. Évek óta nem ölelt meg senki. Utoljára Ő volt az, aki ilyen közel került hozzám... Megráztam a fejem, hogy elhesegessem a gondolatát, és kibontakoztam Chanyeol Nagyi öleléséből.

  - Channie, kísérd ki a barátod!

  Már kezdtem volna tiltakozni, de a colos belém fojtotta a szót. Elbúcsúztam, majd Chanyeollal az oldalamon indultam az ajtó irányába. Kilépve rajta, megcsapott a -mostanra már lehűlt- levegő. Megborzongtam, és a colosra pillantottam. Láthatóan neki sem volt melege. A kapuhoz sétáltunk, de ott mindketten megtorpantunk. Azt nem tudom Ő miért, de én azért, mert zárva volt a kapu.

  - Mi a válaszod? - kérdezte kertelés nélkül. Tudta, hogy tudni fogom, mire gondol.

   De mit válaszoljak?

Promises, music, you - 4.fejezet

Baekhyun POV

  Erőszakosan mart ajkaimra, még ellenkezni sem tudtam. Kezeim fejem fölé szorította, és erősen fogta. Hiába ficánkoltam, nem tehettem semmit. Ráharapott alsó ajkamra, mire szétnyitottam a számat. Ezt kihasználva csúsztatta át a nyelvét, majd táncba hívta az enyémet. Erőszakos, gyötrelmes táncba. Könnyeim folyni kezdtek, számban éreztem a vér fémes ízét. Tudtam mi következik. Hogy ne tudtam volna? Felpillantottam, hátha a másik három segíthet. De mit is gondoltam? Kétségbeesett tekintetemet látva elvigyorodtak, az egyik még a száját is megnyalta. Mit csináljak? Mit csináljak? Ez a gondolat járt a fejemben, amikor...

  Szemeim kipattantak, látásom homályos volt. Nem azért, mert most ébredtem fel, hanem a könnyeimtől. Miért? Miért kísértenek a szörnyű emlékek? És miért kísért Ő? Miért nem hagyja, hogy elfelejtsem? A nappalt még képes vagyok túlélni, de az éjszakák borzalmasak. Mindig ugyanazt álmodom. Újraélem azt az éjszakát. Pedig én csak élni akarok! Nélküle! Az emléke nélkül...
  Kimásztam az ágyból. Muszáj megmosnom az arcom! Megnyitottam a csapot, majd a tenyerembe gyűjtött vizet az arcomra fröcsköltem. Ezt megismételtem még párszor, majd felnéztem a tükörképemre. Szörnyen festettem. Szemeim pirosak voltak és bedagadtak, arcom nyúzott volt. Nem is csoda, hogy elhagyott. Pontosabban, AZT tette velem, a földbe tiport, megalázott, ÉS elhagyott. De nem kéne ezen rágódnom. Észre sem vettem, de ismét  megeredtek a könnyeim. A sós cseppek átszelték az arcomat, találkoztak az államnál és lecsöppentek a csapba. Már le sem töröltem. Minek? Éreztem, hogy valami megcirógatja a lábam. A kis szőrgombócom is felébredt. Felkaptam, és megsimogattam a füle mögött. Majd megetetem, mielőtt elmegyek. Letettem, majd visszaballagtam a szobámba. Felöltöztem, és a suliba mentem. Nem érdekelt hány óra van, a zongorára van szükségem.
  Leültem, és felnyitottam a fedelét. Mikor is kezdtem zongorázni? Talán 6-7 éves lehettem. Kezdetben imádtam! Szabadidőmben gyakoroltam, gyakoroltam és gyakoroltam. A legjobb akartam lenni! Anyáék egy nagyon tehetséges tanárt fogadtak mellém. Mindenben segített, és megtanított arra, amit tudnom kellett. Hálás voltam neki, és azt akartam, hogy büszke legyen rám! De csalódott bennem...
  Lenyomtam az első billentyűt, majd a következőt is. Nem érdekelt mit, csak játszottam, ami eszembe jutott. A dalok egymást követték, én mégsem könnyebbültem meg. Régen, mikor bántott valami, csak eljátszottam néhány dalt, és minden rossz elszállt. A zongora volt a legjobb barátom, aki levette a terheket a vállamról. A dallal minden érzésemet át tudtam adni. Ma már nem vagyok rá képes. Azóta nem...
  Könnyek csípték a szemeim, de nem akartam nekik utat engedni. Nem! Felálltam, és elindultam a terembe. Mennyi az idő? Ránéztem az órámra, ami 7:30-at mutatott. Még fél óra van a tanítás kezdetéig. Leültem a helyemre, kezeimen megtámasztottam a fejem, és figyeltem az osztályt. Egyre többen szállingóztak be, nem sokára jön a tanár is. Egy magas fiú sétált el a padom előtt, feltűnően vizslatva arcomat. Miért néz engem? Talán akar tőlem valamit? Kizárt! Ahogy én sem akarok tőle semmit! Észre sem vettem mikor jött be a tanár, már vége is lett az órának.
  Kimentem az udvarra és leültem egy félreeső padra. Hirtelen valaki lehuppant mellém. Felnéztem rá -merthogy baromi magas volt - és rájöttem, hogy Ő az egyik osztálytársam. Meg a srác, aki megbámult reggel.

  - Szia! Chanyeol vagyok! - közölte mosolyogva.

  Mit akar? Barátkozni? De hisz állandóan körülveszik a haverjai. Nem is fontos, nem lehetek bunkó.
Intettem, és halkan szólaltam meg.

  - Baekhyun

  A fiú -azaz Chanyeol- bólintott, majd elmosolyodott.

  - Tudom a neved. Tegnap reggel is találkoztunk, emlékszel?

  Mi? Találkoztunk? Reggel? Tényleg!- világosodtam meg.

  - Emlékszem.

  - Kérhetek tőled valamit?

  Most rajtam volt a sor, a bólintást illetően. De vajon mit akar kérni? Nem is ismer! Biztos csak a matekban kell segítenem, vagy ilyesmi...

  - Taníts meg zongorázni!

  Szemeim elkerekedtek kérése hallatán. Hogy tanítsam meg zongorázni? Én? Ismétlem ÉN?

  - Figyelj, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. Nem tudlak megtanítani. Sajnálom!

  Meghajoltam, majd beszaladtam az épületbe, magam mögött hagyva a colost, aki értetlenül meredt utánam. Még nem volt vége a szünetnek, de nem igazán érdekelt. Felkerestem a mosdót, és megmostam az arcom. Ma már sokadjára... Megszólalt a csengő, így elindultam a termem irányába. A nap további részében nem figyeltem a tanulásra. Csak Chanyeolra tudtam gondolni. Miért engem kért meg? És miért pont most? Nem is ismer... Tudom, ez nem elég jó indok arra, hogy visszautasítottam, hisz ha tanárt fogadsz, Őt sem ismered. Mit csináljak? De ezen már felesleges agyalnom. Visszautasítottam! Talán rossz döntés volt? Meglehet... De már nem tudok mit csinálni. Pontosabban nem akarok.
  Gondolataimból a csengő éles hangja szakított ki. Mehetek haza Mimihez! Biztos hiányoztam neki! Szegény, egész nap egyedül volt otthon. Már mindenki kiment az osztályból, így én is indulni készültem, amikor valaki megfogta a csuklóm és visszarántott. Mi a..? Megfordultam, és Chanyeollal találtam szembe magam. Kirántottam a csuklóm kezei fogságából, és el akartam menni, de ismét megállított.

  - Baekhyun! Kérlek! Segítened kell!

  Nem tudtam mit feleljek. Nem akarok közel kerülni senkihez. Még ilyen formában sem, de...

  - Muszáj betartanom egy ígéretet!

  Ígéret... Nekem is tettek már ígéreteket, de azok mind üresek voltak. Talán Ő olyan ember, akinek fontos a kimondott szó. De még ennek ellenére sem tudok neki segíteni...

  - Sajnálom Chanyeol! - hajoltam meg ismét.

  Mit mondhatnék még? Már szólásra nyitottam a számat, de a colos belém fojtotta a szót.

  - Akkor gyere el velem valahova! Ha azután sem vállalod, akkor nem zaklatlak tovább!

  Ez jó ajánlatnak tűnik. Elmegyünk valahova, gyorsan lerázom és kész. Tudom, szemétségnek tűnik. Tulajdonképpen az is! De én már csak ilyen szemét vagyok...
  Chanyeol elindult, én meg mentem utána. Igazából, még meg sem néztem, hogy néz ki.
  Magas volt és vékony, a rajta lévő póló látatni engedte izmos karját. Dús, barna hajába néha belekapott az őszi szél. Csókolnivaló ajkai pirosan csillogtak. Na persze... Ez úgy hangzik, mintha egy mesében élnék, mint hercegnő, és Chanyeol lenne a hercegem. Még mit nem! Én valahogy így jellemezném: Magas. Baromira magas. És ennyi.
  Most jut eszembe! Hova is megyünk? A colos mellé siettem, és fel is tettem a fejemben megfogalmazódott kérdést. Ő csak megrántotta a vállát, rám vigyorgott, és ennyit mondott:

  - Majd meglátod!

Promises, music, you - 3.fejezet

Chanyeol POV

  Odasétáltam a teremhez, ahonnan a dallam jött. Belestem az ajtón, és meglepett amit láttam. Egy fiú ült a zongoránál, és játszi könnyedséggel bűvölte azt. Az arcát nem láttam, így nem tudtam ki lehet. De a játéka egyszerűen... Csodálatos! Csak ez a szó járt a fejemben! De, mintha valami hiányozna... De mi? Hisz gyönyörűen zongorázik, akkor miért nem érzem tökéletesnek? Amikor Nagymama játszott, annak gondoltam! Ez mégsem volt az. Miért? Igaz, a Nagymama virtuóz volt, ez a fiú pedig...

  - Te mit keresel itt? És miért figyelsz engem?

  A fiú kérdő tekintettel nézett rám, így már láttam az arcát. Ő az egyik osztálytársam. De mi is a neve? Gondolataimból ismét a srác szakított ki.

  - Hallod? Kérdeztem valamit!

  - Mi? Bocsi, nem figyeltem és... -próbáltam mentegetőzni, de beleszólt a mondandómba.

  - Szóval. Figyelsz? - bólintottam - Azt kérdeztem mit keresel itt? És miért figyelsz már percek óta?

  Mi? Ő tudta, hogy nézem? Most mit mondhatnék?

  - Már megint nem válaszolsz. Tudod mit? Hagyjuk! - intett, majd elment.

  Miért ilyen bunkó velem? Megvontam a vállam, és én is a termünk felé vettem az irányt. A srácok már biztos itt vannak. Bementem az osztályba, és levágódtam a helyemre. Körülnéztem, de csak a zongorás fiú és két lány volt itt. Ránéztem az órára, a szemeim pedig elkerekedtek. Még csak negyed nyolc múlt 3 perccel. Hogy a francba értem ide ilyen gyorsan? Tanakodtam. A srácot is lestem percekig, meg veszekedtem is vele egy sort. Akkor hogy? Felsóhajtottam, és elterültem a padomon.
  Tekintetem akaratlanul is a zongorásra tévedt. Nem ült messze tőlem, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Végigmértem, és el kellett ismernem, hogy aranyos. Mi? A fiúk nem aranyosak! Ő még is az volt. Talán azért gondoltam róla ezt, mert olyan lányos vonásai voltak. Állj!! Miért gondolkodom egy fiú vonásain? Biztos amiatt van, hogy korán keltem, és nem aludtam ki magam. Inkább hallgatok valami zenét, az majd csak kiűzi ezeket a gondolatokat a fejemből. Elővettem a telefonom, benyomtam a lejátszási listát, és bedugtam a fülest a fülembe. Olyan fél óra múlva megérkezett a tanárnő, így elraktam a telefont.
  Az órák hamar elteltek, de a gondolataim mindig visszatértek a zongoráshoz. Zongora... Talán megkérhetném, hogy tanítson meg zongorázni. De csak holnap, mert lekésem a találkám SooMinnel. A cukrászdába indultam, ahol randizni szoktunk. Ez randi egyáltalán? Mindegy, találkozok vele, és ez a lényeg!
  Mosolyogva léptem át a cukrászda ajtaját, tekintetemmel SooMint kerestem. De sehol nem láttam. Pedig már itt szokott lenni, mire ideérek. Leültem az egyik asztalhoz, és rendeltem egy forró csokit. Már majdnem megittam az egészet, mire megérkezett SooMin. Felálltam, és szorosan magamhoz öleltem vékony testét. Adott egy puszit az arcomra, majd leült, velem szembe. Arcát kezdtem fürkészni. Szemei, azok a nagy szemei gyönyörűen csillogtak. Pisze orra kissé pirosas volt, pont mint az arca. Telt ajkain szájfény volt, amit imádtam lecsókolni róla. Hosszú haja lágyan omlott vállára, keretezve ezzel arcát. Gyönyörű! SooMin határozottan gyönyörű volt, és sosem értettem, miért van velem. Egy ilyen lány, mint Ő, sokkal jobbat érdemelne. Kezét enyémre tette, és megszorította, majd halványan elmosolyodott.

  - Milyen napod volt? -kérdezte csilingelő hangján.

  Viszonoztam mosolyát és röviden leírtam a mai nap eseményeit. Mivel nem történt túl sok minden, így nem is volt mesélnivalóm, inkább visszakérdeztem. Neki is hasonlóan unalmas napja volt, ezért más témába vetettem magam.

  - Megzavartam valamit tegnap?

  Egy pillanatra tüdejében rekedt a levegő, aztán elmosolyodott és megrázta a fejét.

  - Dehogy, Édesem! Ugyan mit zavartál volna meg?

  Hangja furcsán csengett, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet.

  - Nem tudom, csak nagyon ideges voltál, amikor felvetted a telefont.

  - Dehogy voltam! Biztos csak rossz volt a vonal, és úgy hallottad.

  Elhúztam a szám, mert ez elég hülyén hangzik. De nem tettem szóvá. Ha lenne valami baj, úgyis elmondaná. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán felajánlottam, hogy hazakísérem. Kifizettem a rendelésünk - mert vettem sütit és kávét - és elindultunk. Lassan sétáltunk, kézen fogva. Furcsálltam, hogy nem szólt semmit, de nem akartam megtörni a csendet. Nem tudtam volna mit mondani. Elértünk a házukig, elbúcsúztunk, majd hazafelé vettem az irányt. SooMin elég messze lakik tőlem, így busszal mentem.
  Még csak fél öt volt, de nem maradhatok túl sokáig. Nem akarom egyedül hagyni a Nagyit, ki kell élveznem azt az időt, amit még vele tölthetek. Nem tudom mennyi ez az idő, de nem hagyhatom, hogy csak úgy elszálljon. Próbáltam halkan bemenni -mint mindig- hátha a Nagymama alszik. Levettem a cipőm, és a konyhába sétáltam, hogy összedobjak valami ennivalót. Nem vagyok túl jó szakács, de ehető amit főzök. Talán csinálhatnék rament! Azt még nem rontottam el. Előszedtem a hozzávalókat, és elkezdtem a főzést. Egészen hamar kész lettem vele, a vacsoráig még volt fél óra. Elfoglaltam magam hét óráig, aztán bementem a Nagyi szobájába.

  - Nagymama! Kész a vacsora!

  A hangomra összerezzent, de mikor realizálta, hogy csak én vagyok az, elmosolyodott. Kimentünk a konyhába, én pedig tálaltam az ételt. Beszélgetve, viccelődve telt a vacsora. A Nagyi meg is dicsérte a főztöm. Amikor még nem volt beteg, és nem járt előadásokra, mindig Ő főzött nekem. Mostanában fordítva van. Bekísértem a szobájába, majd visszamentem mosogatni, mert hát azt is kell valakinek. Elcaplattam zuhanyozni is, aztán bebújtam az ágyba. Hiába próbálkoztam, nem tudtam elaludni. A zongoráson járt az eszem. Vajon ha megkérem, segíteni fog?
  Nagyon remélem, mert nincs más esélyem, csak Ő.

Promises, music, you - 2.fejezet

Chanyeol POV

  Lassan nyitottam ki szemeimet. Kellett egy kis idő, mire hozzászoktam a fényhez, de muszáj volt felkelnem.  Kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Elintéztem amit el kellett, és visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. Nem válogattam túl sokáig, azt vettem fel, ami először a kezem ügyébe került. Felkaptam a táskám, majd a konyhába mentem, hogy reggelit csináljak. Vajon mit enne szívesen a Nagyi? Benéztem a hűtőbe, de nem volt benne túl sok kaja. Na szép! Mehetek délután vásárolni. Nekem kell elintéznem, hisz Nagymama nem tud elmenni a boltba. De már megszoktam! Csináltam néhány szendvicset, amit bevittem a szobájába. Ő még aludt, így nagyon halkan leraktam az éjjeliszekrényére, majd nyomtam egy puszit a homlokára és kisurrantam a szobából. Felvettem a cipőm, és elindultam a suliba. Út közben összefutottam legjobb barátommal, Taoval. Jó fej, menő és imádják a lányok. Beszélgetve tettük meg az út hátra lévő részét.
  A suliban a szokásos csapathoz sétáltunk. Suho, Lay, Chen, Tao és én. Mi, öten vagyunk "A csapat". Körülnéztem a teremben, de valaki hiányzott. Ki lehet az? Nem érdekelt túlságosan, inkább a haverokra figyeltem. Megszólalt a csengő, és egy lihegő srác futott be a terembe. Mi is a neve? BaeHyun? Nem! BaeKyung? Az sem! Bae... BaekHyun! Ez az! De miért is gondolkoztam ezen? Mire feleszméltem, már a tanár is a teremben volt. Nem figyeltem, utáltam a matekot! Az órák hamar elteltek, így indulhattunk haza.
  Taoval egy darabig együtt sétáltunk, de Ő lefordult az egyik utcánál, így egyedül folytattam utamat. Bementem a sarkon lévő boltba, hisz mégis csak be kellett vásárolnom! Nem igazán volt időm nézelődni, siettem Nagyihoz! Mikor hazaértem, a konyhába mentem, és elpakoltam amiket vettem. Nem hallottam se a Nagyi, se a TV hangját, így gondoltan biztos alszik. Már indultam volna a szobámba, amikor Nagyi lépett ki a szobája ajtaján. Odasétáltam hozzá, hogy minél kevesebbet kelljen mozognia. Rám emelte tekintetét, majd kedvesen elmosolyodott. Megsimogatta arcomat, én pedig megfogtam a kezét arcomon. Bőre ráncos és érdes volt, én mégis a legpuhább dolognak éreztem.

  -Végre hazaértél! Gyere, beszélni szeretnék veled!

  Bólintottam, és bekísértem a nappaliba. Leültünk egy-egy fotelba, de percekig nem szólt semmit. Vajon mit akar mondani? Talán valami baj van?

  -Chanyeol!

  Összerezzentem a hirtelen hanghatásra,  majd a szemeibe néztem.

  -Ma volt nálam az orvos. Azt mondta, az állapotom romlott. Nem lát sok esélyt a gyógyulásomra.

  Hogy mi? Alig akartam felfogni a hallottalak. Nincs esély a gyógyulására? Az nem lehet! Szemeim megteltek könnyel, de nem sírhattam a Nagyi előtt!

  -Channie! - fogta meg a kezem - Nem lesz semmi baj! Még van időm! Ne aggódj, nem fogok meghalni, még nincs itt az én időm!

  Megnyugtattak a szavai. Megszorítottam a kezét, jelezve neki -meg magamnak is- hogy nincs semmi baj.

  -Emlékszel, amikor régen zongoráztam neked?

  Bólintottam. Imádtam hallgatni, ahogy zongorázik! Csodálatos volt! Volt, hogy csak ültem a zongora előtt, behunyt szemmel, és próbáltam megőrizni a már-már lehetetlenül szép dallamot.

  -Az ígéretedre is emlékszel?

  Ismét bólintottam. Megígértem Nagyinak, hogy mielőtt meghal, eljátszom neki a kedvenc dalát. De miután anyáék meghaltak, ez az ígéret feedésbe merült. Mostanáig.

  -Szeretném, ha megtanulnál zongorázni, és beváltanád az ígéreted!

  -Rendben Nagymama! El fogom neked játszani a Tavaszi Keringőt! Megígérem!

  Elmosolyodott, majd bement a szobájába. Én is felálltam, és elsétáltam a sajátomig. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, lerogytam a földre. Ujjaimat hajamba vezettem, és a parkettát kezdtem bámulni. Most mit csináljak? Még sosem zongoráztam, mindig csak hallgattam. És ki tudna megtanítani? Nincs pénzem tanárt fogadni, így is nehezen élünk meg! Jó, ez kicsit túlzás, de nem fogok fizetni a tanárért! Majd csak megoldom. Valahogy...

  Szükségem van most valakire! Pontosabban a barátnőmre. Előkaptam a telefonom, és tárcsáztam a számát. 3 csöngés után vette csak fel, és elég idegesen szólt bele a telefonba.

  -Szia Kicsim! Valami baj van?

  Mélyet sóhajtott, és sokkal nyugodtabban válaszolt:

  -Szia Drágám! Nincs semmi, miért hívsz?

  -Nem tudnánk találkozni?

  A vonal túlsó végén csend lett, nem értettem miért. SooMin mindig örül, ha elhívom valahova.

  -Sajnálom, de most nem alkalmas.   Holnap délután?

  Csalódottan egyeztem bele, majd elköszöntem és leraktam a telefont. Miért pont most nem jó neki, mikor szükségem lenne rá? Nem tudtam mást csinálni, elmentem fürdeni, utána pedig bedőltem az ágyba. Hamar elnyomott az álom...

  Az ébresztő szörnyű hangja keltett. Csak még öt percet! De muszáj voltam felkelni, mert iskola van. De minek? Kivánszorogtam a konyhába, és ittam egy pohár vizet. Eszembe jutott az ígéretem. Kerítenem kell valakit, aki tud zongorázni. Sürgősen! Ezen agyalva öltöztem fel, és indultam el a suliba. Ma nem találkoztam Taoval, amit furcsának találtam. Mindig együtt megyünk. De lehet versenye lesz, olyankor nem szokott suliba jönni.
  Mivel túl hamar értem be, így gondoltam körülnézek, kik vannak itt ilyenkor. Csendben sétáltam a kihalt folyosón. Zavart a hangtalanság. Már indultam volna a teremem felé, amikor meghallottam egy dallamot. Csodálatos volt, és valahogy olyan... ismerős!
De mégis honnan?

Promises, music, you - 1.fejezet

Baekhyun POV

  „Megfogta a kezem, és rám mosolygott. Mosolya meleg volt, szemei szeretetet sugároztak. Viszonoztam a gesztust, és hagytam, hogy húzzon maga után. Mikor feleszméltem, már egy furcsa sikátor szerű helyen voltunk. Nagyon féltem, így erősebben szorítottam meg a kezét. Hátrafordult, és ismét rám vigyorgott, de ez más volt. Ahogy a szemei is, melyek most betegen csillogtak. Éreztem, hogy végigfut rajtam a hideg, és remegni kezdtem. Mi történik? Hirtelen megjelent három másik srác, akik valahogy nagyon ismerősek voltak, de mégsem jöttem rá kik lehetnek. Kérdőn néztem rá, de Ő csak gonoszul elvigyorodott. El akartam engedni a kezét, de erősen megszorította az enyémet, mire felnyüszítettem. A következő pillanatban lelökött a földre, és felém térdelt. Idő közben ideért a másik három fiú is, akik ugyanúgy mosolyogtak, mint Ő. Tudtam mi következik, így próbáltam lelökni magamról Őt, de hogy is tudtam volna? Hisz sokkal erősebb volt mint én. Közelebb hajolt hozzám, és...”

  Hirtelen ültem fel az ágyban. Remegtem és csorgott rólam a víz. Ismét Vele álmodtam, és megint ugyanazt... Mikor fogom végre elfelejteni? Ránéztem az órára, ami fél ötöt mutatott. Még tudnék pihenni 2 órát, de kizárt, hogy ezek után visszaaludjak. Kimásztam az ágyból, és lementem a konyhába. Anyáék még aludtak, így csendben csináltam meg a szokásos kávémat. Miután úgy éreztem nem vagyok zombi, felcaplattam a szobámba és kerestem valami normális ruhát. Egy fehér mintás pólóra, és egy kék szaggatott farmerre esett a választásom. Október eleje van, de az idő még elég jó.  Felkaptam a táskám meg a telefonom, és lementem. Még mindig csak 5 óra volt, így halkan vettem fel a cipőm és a bőrdzsekim.

  Elég hamar a suliba értem, így a zeneterem felé vettem az irányt. Ledobtam a táskám és leültem a zongora elé. Végigvezettem ujjaimat a fedelén, majd felnyitottam azt, és játszani kezdtem. Ujjaim kecsesen siklottak a billentyűkön, szemeim lehunytam, mint mindig. Most is úgy játszottam, mint mindig. Csodásan, mégis sehogy. Nem vittem bele érzelmeket, így semmit sem ért a játékom. Legalább is a tanárom szerint. Úgy belemerültem a "semmilyen" játékomba, hogy a csengőt is épp, hogy meghallottam. Egy pillanatra ledermedtem, majd felkaptam a táskám és rohantam a terembe. Épphogy leültem a helyemre, a tanár már jött is.

  Az órák hamar elteltek, így mehettem haza. Igaz, semmi kedvem nem volt a szüleimmel találkozni. Nem túl jó velük a kapcsolatom. Ahogy közeledtem a házunkhoz, láttam, hogy egy kocsi áll előtte. A zongoratanárom, Kim Hyun-Su. Sietve bementem a házba, levettem a cipőm, majd a nappaliba sétáltam. A jelenlevők - a szüleim és Mr. Kim - mind felém fordultak. Meghajoltam, és leültem egy szabad helyre. Percekig senki nem szólt, míg végül anyám törte meg először a csendet:

  - Végre hazaértél! Mr. Kim már várt rád. Menjetek gyakorolni!

  Hangja kimért volt, de ezt már megszoktam tőle. Apám semmit nem szólt, ezt is megszoktam már. Mr. Kim felállt, és intett, hogy kövessem. Tudta, hogy a házunkban lévő zongorán nem játszom, így elmentünk hozzá. Mint mindig.

  Elég közel lakott, hamar odaértünk. Kiszálltunk az autóból, és amint kinyitotta az ajtót, a nappaliba mentem, a zongorához. Leültem, és felnyitottam a fedelét. Gyönyörű hangszer volt, de már rég nem hozott lázba, semmi... Megvártam, még leül a mellettem levő székre, és játszani kezdtem. 3-4 dalt is elzongoráztam már, mikor megállított. Komoly tekintettel vizslatta arcom, míg én kifejezéstelenül néztem vissza rá. Ő törte meg előbb a csendet:

  - Ez így nem mehet tovább, Baekhyun! A játékod tökéletes lenne, ha kifejezne valamit. De te semmit sem adsz át a zenéddel! Hogy akarsz úgy versenyeket nyerni, ha nem tudsz hatni a zsűrire?

  Csak megrántottam a vállam, és azt feleltem: Sehogy! Mr. Kim erre elképedt, és alig tudott szóhoz jutni.

  - Hogy értsem azt, hogy sehogy?

  - Úgy, hogy nem akarok versenyeket nyerni! Semmit sem akarok, Mr. Kim!

  Arcom ugyanolyan volt, mint a beszélgetésünk kezdetén. Semmilyen, akárcsak a játékom. A férfi nem szólt semmit, csak sóhajtott egyet, majd intett, hogy elmehetek. Meghajoltam, és elindultam haza.

  Lassan ballagtam az úton, nem akartam hazamenni. De hova máshova mehetnék? Na ez az! Sehova! Még az a jó, hogy anyáék holnap elutaznak. Már majdnem hazaértem, amikor megláttam egy fekete szőrgombócot az út szélén. Közelebb léptem hozzá, mire megmoccant. Egy kiscica feküdt az ott, és szegény nagyon rosszul nézett ki. Nem hagyhatom itt! Habár, nem hiszem, hogy anyáék beleegyeznének... De kit érdekel? Úgyis elutaznak 3 hétre! Felkaptam a cicát, és megszaporáztam a lépteimet.

  Nem sokkal később, már a szobámban dédelgettem a fekete szőrgombócot. Igazán aranyos! És ahogy látom, kislány. Mi lenne ha Mimi lenne? Igen! Ez tetszik! Mimi lesz! Megsimogattam a hasát, mire elkezdett dorombolni. Tovább folytattam, hisz Mimi nagyon élvezte. Még egy darabig üldögéltem a földön, de már későre járt, így leraktam a cicát egy pokrócra, és elmentem fürdeni.

  Gyorsan végeztem, ma nem akartam sokáig húzni. Mimire néztem, aki már békésen aludt. Nekem is ezt kéne! Elsétáltam az ágyamig, és bebújtam a takaró alá. Csak remélni tudom, hogy ma nem fogok Vele álmodni!

Promises, music, you - Prológus

  Halk, mégis erőteljes dallam törte meg a szoba csendjét. Ahogy teltek a percek, a dallam egyre hangosabbá vállt. A fiú ujjai fürgén mozogtak a billentyűkön, szemeit lehunyva tartotta. Játéka tetőpontja felé haladva, egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, s homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. 
  Elérve a csúcspontot, egy könnycsepp csordult ki szeméből, melyet hagyott végigfolyni arcán. A dallam hamarosan elhalkult, de a fiú ugyanúgy ült a széken, ahogy fél órával ezelőtt is. Tudta, hogy játékával semmilyen érzelmet nem adott át. Ha valaki hallotta volna, talán még el is alszik rajta. Ő maga sem azért sírt, mert meghatotta a dal, hanem mert olyan valakire emlékeztette, akit már rég el kellett volna felejtenie. Miatta vált olyanná, amilyen most. Olyanná, amilyen sosem akart lenni...
  A fiú nagyot sóhajtott, majd feláltt, és kisétált a teremből. Már rég otthon kellett volna lennie, de Őt ez cseppet sem érdekelte. Anyja úgy is tudta hol keresse, na nem mintha keresni akarta volna. Talán még annak is örülne, ha nem is létezne. Igaz, ezzel nincs egyedül....