Baekhyun POV
Egy pofon csattant az arcomom. Annyira meglepődtem, hogy néhány pillanatig reagálni sem tudtam, sőt, a fájdalmat sem éreztem. De hamar feleszméltem, s arcomhoz szorítottam az egyik kezem, majd értetlenül néztem fel rá. Szemei dühtől izzottak, ami nagyon megijesztett.
- E-ezt mi-miért kaptam? - dadogtam, miközben próbáltam elfolytani feltörekvő sírásomat.
Nem szólt semmit, csak felkapta a kabátját és kiviharzott a szobából. Az ajtó hangos csapódása jelezte, hogy már a házat is elhagyta. Ennek tudatában erőtlenül csuklottam össze, s engedtem szabadjára könnyeimet. Kezemet még erősebben tapasztottam arcomra, próbálva elnyomni a csípő érzést, ami egy pofonnal jár. De ez a fájdalom közelébe sem érhetett ahhoz, amit a szívemben éreztem. Hisz megütött. Megint. Korábban megesküdött arra, hogy többet nem fog bántani, de megszegte az ígéretét. Megint. Sokáig ültem a hideg padlón, kipirosodott, még néha-néha könnyező szemmel, vérző szívvel.
Szipogva ébredtem. Lomhán ültem fel az ágyban, s megtöröltem könnyáztatta arcom. Még mindig felzaklatnak ezek a fájdalmas emlékeket idéző álmaim. Miért? Miért csak erről az időszakról álmodok? Miért csak róla? Ezeket a kérdéseket minden egyes nap felteszem magamnak, s válaszokat várok, de mindhiába. Az órára pillantottam, ami 05:32-t mutatott. Meg sem próbálkoztam azzal, hogy visszaaludjak, inkább felkaptam egy melegítő nadrágot meg egy pulcsit, s lebattyogtam a lépcsőn. Miután felvettem a kedvenc sportcipőm, zsebre tettem a telefonom és a fülhallgatóm, majd elindultam futni.
A csípős levegő hamar kitisztította a fejem, a mozgás pedig elterelte a gondolataimat. November vége révén lehet nem volt a legokosabb ötlet ilyen lengén felöltözni, de a futás melegen tartott. Jó pár kört megtettem már, mikor úgy éreztem nem tudok többet. Visszakocogtam a házhoz, majd egyenesen a fürdő felé vettem az irányt. Olyan gyorsan dobáltam le magamról az izzadt ruháimat, mint még soha. Ahogy beálltam a zuhany alá, úgy éreztem újjászülettem. Szemeimet behunytam, s hagytam, hogy végigfollyanak rajtam a forró vízcseppek. Már egy ideje a zuhany alatt álltam, amikor anya felkiabált lentről.
- Baekhyun! Igyekezz, mert el fogsz késni! Fél nyolc van.
Ahogy felfogtam anya mondandóját szemeim kipattantak s ijedtség futott végig rajtam. Mi az, hogy már fél nyolc van? Meg sem mosakodtam, fel sem öltöztem, reggelit sem ettem, sőt, még a cuccom sem pakoltam össze. Tulajdonképpen semmit sem csináltam eddig!
Két percen belül megmosakodtam, majd egy törülközővel a derekamon rohantam a szobába hogy felöltözzek. Kikaptam a szekrényben lévő első ruhát, s rekord sebességgel kezdtem el magamra aggatni őket. Egy pillanatra megálltam a tükör előtt, és meglepetésemre nem is néztem ki olyan borzalmasan. A felső jól mutatott a nadrággal, már csak... De nem volt több időm a megjelenésemmel foglalkozni, a hajamba is csak beletúrogattam, hogy ne legyen annyira lapos.
A táskámba bedobáltam mindent amit az asztalomon - meg akörül - találtam, és kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam, hogy enni is tudjak valamit. Szerencsémre anya csomagolt néhány szendvicset, így nem kellett a kajakészítéssel foglalkoznom. Azokat is csak behajítottam a könyvek mellé, felhúztam a cipőm, felvettem a kabátom, és utoljára az előszobában lógó órára pillantottam; 07:46. Egy elismerő mosollyal konstantáltam, hogy elkészültem negyed óra alatt, majd vettem egy mély levegőt és rohanni kezdtem. Ma ugyanis nem egészkor kezdődnek az órák, hanem tíz perccel hamarabb. Így ha jól számoltam, akkor 4 percem van odaérni.
A fél út megtétele után már azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet, de mégsem álltam meg. Nem állhattam meg. Lihegve érkeztem az iskolához, ahol értetlenül néztem az udvaron beszélgető, cigarettázó tanulókat. Előkaptam a telefonom, ami azt mutatta, hogy 8 perc van 8 óráig. De akkor... Ismét a kijelzőre néztem, és a felismeréstől majdnem hátraestem. Ma hétfő van. De a tíz perccel előbbi kezdés keddre vonatkozik. Én hülye... Teljesen feleslegesen rohantam az iskoláig. Bravó, Baekhyun! Egy óriásit sóhajtottam, majd besétáltam az épületbe.
Az osztályban csak néhányan lézengtek, gondolom a legtöbbjük még úton volt, vagy kint bagózott. Fáradtan ültem le a székemre, majd a padra hajtottam a fejem. Már majdnem elaludtam, amikor valaki levágódott az előttem lévő padba. Ugyan ki lehetett az? Álmosan pillantottam fel Chanyeolra, aki vigyorogva nézett le rám. Mitől van ennek mindig ilyen jó kedve? Csak lomhán intettem neki egyet, majd visszaejtettem a fejem a padra.
Pechemre két másodperccel később már jött a tanár, így normálisan felültem, s megpróbáltam figyelni. Ez annyiból állt, hogy meredtem magam elé és néha úgy tettem, mintha írnék valamit a füzetembe. Viszont igazából azt sem tudtam milyen órán ülök. Már jó idje egy lapra firkáltam, amikor végre megszólalt a csengő. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, s elpakoltam a felszerelésem. A többi tanóra is hasonlóan unalmasan telt, aztán következett a tesi. Végre egy olyan óra, ahol nem akarok elaludni!
Elsőként értem az öltözőbe, aminek kifejezetten örültem. Lekapkodtam magamról a ruhát, majd fel a tornacuccot. Mire a többiek beértek az öltözőbe, én már a cipő vettem fel. Néhányam megszóltak, hogy miért öltözök külön, esetleg takargatok e valamit, de én nem foglalkoztam velük, szó nélkül kisétáltam, majd a tornaterem felé vettem az irányt. A tanár már ott volt, s néhány perccel később már tornasorba rendeződve álltunk, várva a feladatra. A tanárnak volt valami elintéznivalója, így azt mondta; gyakoroljuk a kosárlabdázást.
A többiekkel ellentétben örömmel fogadtam a bejelentést, s mosolyogva vártam, hogy beválasszanak valamelyik csapatba. Mivel az egyik kapitány Chanyeol volt, így hamar az Ő csapatában találtam magam. Miután megbeszéltük kinek mi a feladata, elkezdődött a játék. Én középtájt voltam, s leginkább a hátsó passzokat adtam előre.
Most Jongdae kezében volt a labda, majd hirtelen felém dobta. Egész ügyesen elkaptam, s körbepásztáztam a termet, hogy kinek tudnám lepasszolni. Azonban az összes csapattársam fogta egy-egy srác az ellenféltől, így kénytelen voltam én előre vinni a labdát. Nem pattogtattam túl nagyokat, mert féltem, hogy a kelleténél messzebb ér földet. Nem volt körülöttem senki, így magabiztosan igyekeztem a palánk felé, amikor valaki kirakta elém a lábát, én pedig óriásit borultam. A fejem fájdalmasan koppant a földön, mire mindenki elhallgatott. Én csak nyöszörögtem párat, miközben próbáltam ülésbe tornázni magam. Az oldalam és a jobb kezem eléggé sajgott, de tűrhető volt. Hirtelen Chanyeol lépett mellém, majd felsegített és kikísért az öltözőbe. A többik is követtek minket, hisz időközben megszólalt a csengő.
Utolsó óra lévén mindenki szélsebesen átöltözött rajtam kívül. Néhány pillanat múlva azt vettem észre, hogy már csak a colos ül mellettem, várakozóan pillantva le rám. Vettem a célzást, s elkezdtem öltözködni. Miután összepakoltam a felszerelésem elindultunk kifelé.
- Jól vagy? - kérdezte hirtelen Chan. Először nem is értettem mire mondja, aztán leesett a dolog.
- Persze! - feleltem mosolyogva. - Ez csak egy esés volt.
A fiatalabb csak megrázta a fejét, ezzel jelezve azt, hogy nem hisz nekem.
- Nem kell játszanod a kemény csávót. Elmondhatod ha fáj, nem foglak kiröhögni.
Nem igazán tudtam mit válaszoljak. Milyen kemény csávó?! Időközben kiértünk az épületből, s kivételesen az első bejárat felé vettük az irányt.
- Nincs semmi bajom - szögeztem le mosolyogva.
- De biz... - kezdett bele a véget nem érő kérdezősködésbe, de hirtelen megakadt. Nem rám nézett, én viszont arcát figyeltem. Döbbenetet, csalódottságotés dühöt láttam rajta. Követtem tekintetét, ami a kapuban ácsorgó, csókolózó párocskán állapodott meg.
Miért smárol Chan legjobb barátja Chan barátnőjével??
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése