Chanyeol POV
Már hosszú percek óta vártam Baekhyun válaszára, de meg sem mukkant. Nem kérdeztem semmi egetrengetőt, akkor meg miért kell húznia az agyam? Eléggé félek attól, hogy vissza fog utasítani. Mi? Ez úgy hangzik, mintha szerelmet vallottam volna neki, és azt várnám, hogy viszont szeret e. Jó, én ezt nem bírom tovább. Óvatosan az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét.
- Baek - kezdtem halkan. - Megtanítasz zongorázni, vagy sem?
Láttam a szemében, hogy nem tudja, mit mondjon. Azt hiszem, el akar utasítni, csak nem találja a megfelelő szavakat. Mély levegőt vettem, majd intettem Baekhyunnak és a ház felé vettem az irányt.
Fogalmam sincs, mit csináljak ezek után! Tanárra még mindig nincs pénzem, és nincs több zongorás ismerősöm, aki segíthetne. Már a kilincsen volt a kezem, amikor Baek lágy hangja megállított.
- Várj!
Visszafordultam, és azt tettem, amit kért; vártam.
- Rendben, elvállalom a tanításod! - mondta, az érzelmeket mellőzve hangjából.
Először fel sem fogtam, amit mondott, majd arcom pillanatok alatt felragyogott. Magamhoz rántottam, és szoros ölelésbe vontam apró testét. Éreztem, hogy lefagyott, mert nem ölelt vissza, de még el sem tolt magától. Talán nincs hozzászokva ahhoz, hogy valaki megérintse. De a mai nap ez második alkalom -igaz, számomra csak az első. Elengedtem, de Ő még mindig dermedten állt.
Mi van, ha kómába esett? Mi? Az lehetetlen. Állva nem lehet kómába esni, én hülye. Akkor, talán sokkot kapott? De ez csak egy egyszerű ölelés. Meglengettem szemei előtt a kezem, mire pislogott párat és lehajtotta a fejét. Miért nem néz a szemembe?
- Azt hiszem, most bemegyek! Viszlát, Baekhyun! - köszöntem el tőle, hatalmas vigyorral.
Még hallottam, hogy elmormogott egy „Szia!”-t, majd sarkon fordult és elsietett. Boldogan mentem be a házba, hogy megkeressen a Nagyit, és elmondjam neki, hogy szereztem egy tanárt. A konyhában találtam rá, éppen valami finomságot sütött. Megint... Imádom a Nagyi sütijét, de pihennie kéne.
- Nagymama! Képzeld, van zongoratanárom! - meséltem teljes beleéléssel.
Azt hiszem, úgy nézhettem ki, mint egy 5 éves gyerek, mikor édességet kap. Csillogó szem, óriási mosoly, lelkes hang. Igen, totál gyerekes vagyok, azt hiszem! A Nagyi kérdő tekintettel nézett rám, amiből azt vettem le, hogy folytassam a mondandóm.
- Ma megkértem egy fiút -aki csodásan- zongorázik, hogy tanítson meg engem is. És elvállalta! - emeltem fel a hangom, de csak az öröm végett.
Nem is értem, hogy tehet ez engem ennyire boldoggá. Talán amiatt, hogy... Nem! Kizárt! Nem is gondolj ilyenekre, Chanyeol! Eszedbe se jusson! Miután egy fontos -belső- vitát vívtam magammal, a Nagymamára pillantottam. Még nem válaszolt, tehát nekem kell megkérdeznem, mit gondol.
- Mit szólsz?
Elbambulhatott, mert hangomra kicsit felkapta fejét, és azt kérte, ismételjem meg a kérdést. Eleget tettem kérésének, majd vártam, hogy válaszoljon.
- Nagyon örülök, Channie! Ugye bemutatod majd nekem? - kérdezte mosolyogva. Megráztam a fejem, mire arca elkomorult, de próbálta nem mutatni.
- Nem mutatom be, mert már ismered.
Meglepődve nézett rám, az előbbi bánatnak már nyoma sem volt.
- Hogy érted azt, hogy ismerem? Csak nem Baekhyun az?
Mindig tudtam, hogy a Nagyi eszes! Erre is egyből rájött... Igazából, előtte titkolózni sem lehet, mert mindent észrevesz. Emellett, nagyon jó emberismerő. Vagyis, talán mégsem annyira... Taot nem kedveli, mert szerinte van benne valami "sötét". Gondolom, nem a fekete hajára célzott, de nem is igazán fontos. Ha nem kedveli, nem tudok vele mit csinálni. Viszont, Baek szinte egyből szimpatikus volt neki. Ezt az is igazolja, hogy mikor bólintottam a felvetésére, arca felragyogott, és szemei is csillogtak - azt hiszem.
- Nagyon örülök neki, hogy ilyen aranyos fiú fog segíteni neked, Channie - simogatta meg arcomat. - De nem is említette, hogy zongorázik. Miért? - gondolkodott el a Nagyi, én pedig elmosolyodtam rajta.
- Nem tudom, Nagymama. Biztos, nem tartotta fontosnak - vetettem fel. A Nagyi erre megcsóválta a fejét, nem hitt nekem.
- A zongorát nem lehet, nem fontosnak tartani, Chanyeol! Egy olyan csodálatos hangszer, amely megnyugtat, felvidít, kikapcsol. Aki elkezd zongorázni, annak az élete része lesz a zongora, fontossá válik számára - ecsetelte. A teljes nevem használta, ami azt jelenti, komoly dolgokról beszél - gondoltam bele mondandójába.
- Tudod, amikor nagyon régen, elkezdtem zongorázni, kényszerből tettem. A szüleim rám erőszakolták, így kezdetben utáltam. Feleslegesnek, unalmasnak tartottam. Később, már nyugtatóként, valami jó dologként gondoltam rá. Majd olyannyira megszerettem, hogy naponta több órát is zongoráztam. A szívemhez nőtt, annyira, hogy ha ki kellett hagynom, nagyon szomorú lettem.
Csodálkozva hallgattam a Nagyi emlékeit. Ennyire lehet szeretni egy hangszert? Egy tárgyat? Vajon velem is ez lesz? Kényszer, akarat, és végül létszükség? Baekhyun is így érez? – gondolkodtam a törpén. Vajon Ő is úgy kezdte, mint a Nagyi? Egyszer talán megkérdezem tőle, de az nem mostanában lesz.
- Min gondolkodsz? - érdeklődött Nagymama.
- Baeken - feleltem röviden.
Válaszomra sejtelmesen elmosolyodott, majd elvonult a szobájába. Mi volt az a mosoly? Nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, inkább én is a szobám felé vettem az irányt.
Bedőltem az ágyba, úgy ahogy voltam, utcai ruhában. Gondolataim ismét a törpe körül kezdtek forogni. Vajon, miért vállalta el? Biztos a Nagymama miatt - adtam választ saját, ki nem mondott kérdésemre. Eszembe jutott, néhány furcsa gondolat, de azokat hamar kiűztem a fejemből. Nem agyalhatok ilyen hülyeségeken... Hirtelen álmosság vett erőt rajtam. Pilláimat ólomsúlyúnak éreztem, már nem is bírtam nyitva tartani őket. Inkább hagytam, hogy fáradságom -ami, fogalmam sincs, honnan jött- az Álmok Birodalmába repítsen.
Igaz, hogy korán lefeküdtem, de még így sem tudtam Baekra figyelni, aki valami igazán fontos dologról magyarázott.
- Chanyeol! Figyelsz rám? - kérdezte Baekhyun. Persze, hogy... nem. Már akkor elbambultam, mikor még el sem kezdett beszélni.
- Bocsi, elgondolkoztam - próbáltam menteni, a menthetőt. - Mit kérdeztél?
Nagyot sóhajtott, és megismételte a kérdést:
- Mikor jó neked?
Kérdő tekintettel néztem rá, de nem vette a lapot, így értetlenségemnek hangot is adtam:
- Mi mikor jó?
Kérdésem hallatán szemei elkerekedtek, és dühösen fújtatott néhányat. Most meg mi lett vele?
- Nem hiszlek el, Chanyeol! Komolyan mondom, nem hiszlek el! Fél órája itt beszélek arról, hogy én mikor érnék rá a tanításodra, de te nem figyelsz. Igaz, miért is figyelne, Park Chanyeol uraság? Végül is, nekem kell megtanulnom zongorázni, igaz?
A végén már ordított, így jobbnak láttam meghunyászkodni. Ki a franc gondolta volna, hogy így fölkapja ezen a vizet?
- Ne haragudj, Baekhyun! Meg tudnád ismételni? - kérdeztem halkan.
- Nem! Kurvára nem tudnám megismételni!
Most mit csináljak? Erősebb vagyok ugyan, de ez a gyerek simán megfojt. Ügyes vagy, Chanyeol! Kifogtál egy idegbeteg zongorást. Ha egy ilyen kis dolog miatt, így begurult, mi lesz, ha elrontom a dalt? Kinyír...
- Baek! Sajnálom, hogy nem figyeltem, jó? - szóltam kimérten, mire befejezte a duzzogást, és rám nézett, így folytattam a mondandómat:
- Nekem szinte bármelyik délután jó. Neked?
- A kedd és a péntek nem, a többi szabad - felelte halkan. Biztos megbánta, hogy úgy kiakadt.
- Akkor holnap kezdjük, ugye? - kérdeztem, mire egy bólintással válaszolt. Elmosolyodtam, és indulni készültem, de hangja megállított.
- Ne haragudj, hogy úgy kiakadtam. Többet nem fordul elő - ígérte meg.
Miközben beszélt, fejét lehajtotta, ujjait összekulcsolta -de nem úgy, mintha imádkozna- és a földet nézte. Hihetetlenül aranyos látvány volt. Mi? Már megint? Nem lehet igaz! Egy fiú nem aranyos - kivéve Baek. Nem! Még Ő sem! Komolyan, ez a második, hogy aranyosnak gondolom Őt. Mi a franc van velem? Baekhyun még mindig a válaszomra várt, így kipréseltem magamból egy "semmi bajt" és egy "sziát", majd gyorsan eliszkoltam. Szükségem van valamire. Vagy inkább valakire.
Már indulni készültem, amikor megláttam egy ismeretlen inget a ruhák között. Hogy a francba kerül SooMin göncei közé egy férfi ing?
Dühös tekintettel fordultam Minnihez, aki ijedten nézett vissza rám. Már szólásra nyitottam számat, de megakadtam. Mi van, ha az öccse inge? Belekeveredhetett a ruhái közé, és még nem vette észre.
Arcomról eltűndt a düh, és egy mosoly váltotta fel. De mi van, ha nem? - jutott eszembe, és újra ellepte agyamat a zöld köd. Mosolyom kezdett grimaszba torzulni, de megráztam a fejem. Nem! SooMin sosem csalna meg! Odaléptem hozzá, és megpusziltam, majd hazamentem.
Egész este azon a rohadt ingen gondolkodtam. Vajon tényleg megcsalna? Képes lenne rá? Nem! Az nem lehet! Ő sosem tenne ilyet. Ismét egy fejrázással űztem el a rossz gondolataimat, és a leckémbe temetkeztem. Anya mindig azt mondta, ne legyek naiv, mert kihasználnak.
Hallgatnom kellett volna rá...
