Chanyeol POV
Lépések zajára ébredtem. Lassan nyitottam ki ólomsúlyú pilláimat, és próbáltam hozzászoktatni szemem a vakító fehérséghez. Fehér?! De hisz a szobám színe zöld! Hirtelen felültem az ágyban hogy körülnézzek, de hamar beláttam, hogy ez mekkora hiba volt. Mérhetetlen fájdalom csapott a fejembe, akár egy erőteljes villám. Eltorzult arccal dőltem vissza a párnámra, s vártam néhány percet mire újra megkíséreltem felülni.
Most lassabban tettem, így a fájdalom is elviselhető volt. Körülvezettem tekintetem a szobán, ami leginkább egy kórház ridegebb változatára emlékeztetett, néhány hiányossággal. Nem volt ablak, az ajtóról pedig hiányzott a kilincs. Akkor... én most be vagyok ide zárva?
Hirtelen tört rám a pánik, hisz teljesen egyedül és tudatlanul ültem egy idegen helyen, úgy, hogy nem tudtam miért vagyok itt. Megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy mit csináltam korábban, de semmi. Az utolsó emlékem a közös családi reggeli, ahol nem történt semmi furcsa. Vagy...
Éles kacagás törte meg a szoba csendjét. Azonnal felkaptam a fejem, majd ugrottam egy picit, amikor megpillantottam a sarokban kuporgó fiút. Érdekes módon, eddig teljesen elkerülte a figyelmem, pedig jópárszor körbenéztem a szobában. A szőkés hajú csak tovább nevetett, mire végigfutott a hátamon a hideg. Mint egy rossz horror film! A fiúnak feltűnhetett, hogy nem vagyok vevő a poénra, így megtörölgette a szemét, majd egy tizedmásodperc alatt elkomolyodott, ami még jobban rám hozta a frászt. Ez a gyerek tuti nincs magánál!
Most lassabban tettem, így a fájdalom is elviselhető volt. Körülvezettem tekintetem a szobán, ami leginkább egy kórház ridegebb változatára emlékeztetett, néhány hiányossággal. Nem volt ablak, az ajtóról pedig hiányzott a kilincs. Akkor... én most be vagyok ide zárva?
Hirtelen tört rám a pánik, hisz teljesen egyedül és tudatlanul ültem egy idegen helyen, úgy, hogy nem tudtam miért vagyok itt. Megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy mit csináltam korábban, de semmi. Az utolsó emlékem a közös családi reggeli, ahol nem történt semmi furcsa. Vagy...
Éles kacagás törte meg a szoba csendjét. Azonnal felkaptam a fejem, majd ugrottam egy picit, amikor megpillantottam a sarokban kuporgó fiút. Érdekes módon, eddig teljesen elkerülte a figyelmem, pedig jópárszor körbenéztem a szobában. A szőkés hajú csak tovább nevetett, mire végigfutott a hátamon a hideg. Mint egy rossz horror film! A fiúnak feltűnhetett, hogy nem vagyok vevő a poénra, így megtörölgette a szemét, majd egy tizedmásodperc alatt elkomolyodott, ami még jobban rám hozta a frászt. Ez a gyerek tuti nincs magánál!
- Mi a neved? - kérdezte csilingelő hangon, ami érthetetlen módon, de egy kicsit megnyugtatott.
- Park Chanyeol - feleltem, miközben próbáltam a magabiztosság látszatát kelteni. - Hát neked?
- Byun Baekhyun - vágta rá azonnal, majd ismét elkezdett vihogni. De mégis min?
Egy ideig vártam hátha abbahagyja, de nem tette, így kézbe kellett vennem a dolgokat.
- Baekhyun, hol vagyunk? Milyen hely ez? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést, mire a Byun fiú arcáról leolvadt a mosoly, s tekintetében sajnálatot, értetlenséget és fájdalmat véltem felfedezni.
- Addig örülj, amíg nem tudod ezkre a kérdésekre a választ! - felelte kimérten, s a nap folyamán többet nem szólalt meg.
Mi ez az egész?
Ez nagyon creepy volt a végén, de imádtam *-* Elolvasom az első részt, és oda is írok :3 <3
VálaszTörlésRendi:3
TörlésKöszönöm,hogy írtál, és örülök, hogy tetszik!😘