Promises, music, you - 8.fejezet

Baekhyun POV

  - BaekBeom - szólítottam meg rég nem látott bátyámat.
  Fejét felém fordította, és komoran nézett rám. Néhány pillanat múlva realizálta, ki is vagyok, így arcára halvány mosoly kúszott.

  - Baekhyun? - kérdezte félve. Talán maga sem hitte el, hogy én vagyok az. Bólintottam, mire közelebb araszolt hozzám, és jó szorosan megölelt. Viszonoztam gesztusát, mely már annyira hiányzott.
  BaekBeom 3 éve hagyott itt minket, azóta nem hallottam felőle. Nagyon fájt, hogy nincs mellettem, nincs akire támaszkodhatnék, nincs bátyám. Az idő múlásával hozzászoktam hiányához, és csak ritkán jutott eszembe. Ma már szinte soha.
  Kibontakoztam öleléséből és végignéztem rajta. Semmit sem változott. Na jó, talán erősebb lett, a haja pedig férfiasabb. De arca pontosan olyan volt, mint 3 évvel ezelőtt.

  - Miért jöttél vissza? Miért most? És egyáltalán miért mentél el? Miért? - zúdítottam rá kérdéseimet.
  Bátyám szemeiben szomorúság csillant, majd megrázta a fejét.

  - Ezt ne itt beszéljük meg! Mindent el fogok mondani, csak nem itt, és nem most - felelte kimérten, mire bólintottam egyet.

  - Gyere! - kulcsoltam rá ujjaim csuklójára, majd a bejárat felé kezdtem húzni. Kinyitottam az ajtót, és betessékeltem. Láttam rajta, hogy ideges, talán fél a szüleinkkel való találkozástól.

  - Anyáék nincsenek itthon. Elutaztak - jelentettem be, mire kicsit megkönnyebbült.
  Beszaladtam a konyhába, és töltöttem neki italt, majd némi nasit is előszedtem. Ezeket bevittem a nappaliba, és letettem a dohányzóasztalra.

  - Szóval? - tértem egyből a lényegre. - Miért mentél el?
 
  Arcára kiült, hogy nagyon nem akar erről beszélni, de muszáj tudnom az igazságot. Mikor látta, hogy nem tágítok, belekezdett a mesélésbe.

  - Anno, 3 évvel ezelőtt, nagyon szerelmes voltam. Ő is viszont szeretett, így elterveztük, hogy összeköltözünk. De anyáéknak más volt erről a véleménye. Nem nézték jó szemmel, hogy egy fiúval akarok együtt élni.

  Mi? Egy fiúval? A bátyám is meleg? De ezt miért csak most tudom meg?

  - Elhatározták, hogy keresnek nekem egy menyasszonyt. Kezdetben nem vettem komolyan, de egyik nap bemutatták a jövendőbelim. Természetesen elküldtem, mondván van valakim. Az a valaki, még aznap szakított velem. Anya elment hozzá, elmondta neki az esküvő dolgot, kihagyva azt a részt, hogy dobtam a csajt. Én persze megesküdtem, hogy nem szeretem a lányt, és nem vagyok együtt vele, de nem hitt nekem...

  Tátott szájjal hallgattam BaekBeomot. Ez mind mikor történt? És én hol  büdös francban voltam?

  - Sajnálom... - suttogtam halkan, de Ő mégis meghallotta.

  - Még is mit? - fordult felém kíváncsi tekintettel.

  - Azt, hogy nem voltam melletted, mikor ezt kellett átélned.

  Kijelentésemre csak elmosolyodott, majd hosszasan megölelt. Hiányzott. Piszokul hiányzott, hogy mellettem legyen, hogy támogasson, hogy megvédjen. Eltoltam magamtól, és mélyen a szemeibe néztem.

  - Ugye többet nem mész el?
Megrázta a fejét, mosolya pedig kiszélesedett.

  - Soha!

  Ismét szorosan karjaiba zárt, hogy ezzel is nyomatékosítsa előbbi kijelentését. Viszonoztam gesztusát, ma már sokadszorra. Aznap este rengeteget beszélgettünk, nevettünk, sőt, még sírtunk is! Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk bepótolni a kimaradt éveket...

                           ~~~

  Másnap meglepően vidáman mentem iskolába. Az osztálytársaim meg is bámultak, hisz ez egy olyan jelenség volt, amit félévente egyszer, HA látnak. De nem foglalkoztam velük, mert semmi nem tudta elrontani a kedvem. Még a dupla matek sem! Mosolyogva ültem végig mind a nyolc órát, és a kicsöngő után még szélesebb mosollyal indultam el a zeneterem felé.
  Benyitottam, de a terem üres volt. Chanyeolnak már itt kellene lennie... Hol lehet? Talán történt vele valami? És én miért is gondolkodok rajta? Talán...

  - Ne haragudj, hogy késtem! Többet nem fordul elő, ígérem! - mondta kétségbeesett tekintettel. Haja kócos volt, arca erősen kipirult, inge pedig lazán, itt-ott félregombolva lógott rajta. Realizáltam, hogy miért is nézhet ki így - nem a futástól - és arcom szinte azonnal elkomorult. Fapofával válaszoltam a colosnak:

  - Semmi baj. De holnap időbe gyere!

  Leültem a zongora melletti székre,és vártam, hogy méltóztasson leülni és elkezdeni az eddig néhány hangból álló dallamot. Teljesítette ki nem mondott kérésemet; belefogott játékába. Többször is le kellett játszania ugyanazt, mire megfelelőnek találtam, és tovább léptünk.
   Az idő gyorsan telt, észre sem vettem, de már fél nyolc volt. Hirtelen felálltam, és - ismét - fapofával közöltem vele, hogy mára ennyi, holnap találkozunk. Már az ajtónál jártam, mikor hangja megállított:

  - Neked meg mi a fasz bajod van?

  Ledöbbentem kérdésén. Totálisan ledöbbentem. Mi az, hogy mi a fasz bajom  van?

  - Nekem? - emeltem meg a hangom. - Miért lenne bármi bajom is?

  - Bunkó vagy és rideg! Történt valami? - kérdezte kedvesebb hangnemben, és kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa a felkaromat, de elrántottam az említett testrészt.

  - Szóval bunkó és rideg vagyok. Rendben! Te pedig egy akaratos seggfej vagy! - vágtam hozzá szinte reflexből. Egy kicsit meglepődött hirtelen kirohanásomon, de rendezte vonásait, majd elröhögte magát.

  - Miért csinálod ezt?

  Nem válaszoltam kérdésére. Tényleg! Miért is vagyok kiakadva? Azt hiszem, hogy... Nem!

  - Mert ehhez van kedvem! - vágtam rá nagyképűen, és kinyújtottam a nyelvem. - Viszlát Chanyeol! - tettem hozzá, majd kirongyoltam a teremből, hazafelé véve az irányt.
   Út közben egy kicsit kitisztult az agyam, és rájöttem, hogy úgy viselkedtem, mint egy hisztis liba. Igen, ez vagyok én! Egy hisztis picsa! Hazaérve egyből bedőltem az ágyba, és szinte azonnal elnyomott az álom...

De hol volt ez idő alatt BaekBeom?

Promises, music, you - 7.fejezet

Baekhyun POV

  - Ugye te mindig velem leszel? - kérdeztem tőle, miközben ujjaimat hajába vezettem.

  - Igen - felelte, majd megcirógatta az arcom. Úgy bújtam érintésébe, akár egy szeretetéhes kiscica. Ő erre csak elmosolyodott, és megpuszilta a homlokomat.

  - Megígéred? - néztem rá nagy, boci szemekkel. Sosem tudott ellenállni, a cuki nézésemnek, és ez most sem volt másképp. Bólintott, mire én összehúztam a szemöldököm, kérve, hogy szavakkal válaszoljon.

  - Igen. Megígérem, hogy mindig veled leszek, Baekkie.

  Kezeimet nyaka köré fontam, és lágyan megcsókoltam. Megpróbáltam minden érzésem belesűríteni; szerelem, hála, boldogság. Ezeket éreztem abban a pillanatban. Ha tudtam volna, hogy minden szava hazugság...

  Könnyekkel ébredtem. Megint. Ha Vele álmodok, vagy sírok, vagy reszketek. Két éve próbálom elfelejteni, sikertelenül. Letöröltem könnyeimet, majd fejemet a puha párnák közé fúrtam. Nem is emlékszem arra, mikor aludtam ki magam utoljára. Mikor voltam huzamosabb ideig boldog. Mikor fogta meg valaki a kezem. Ezek apró dolgok, mégis, számomra elérhetetlenek. Azóta...
  Kimásztam az ágyból, és megkerestem Mimit. Nagyon jó cica; aranyos, szobatiszta és nem harap. Megetettem, majd felöltöztem, és suliba mentem.
  Ma lesz az első zongoraórája Chanyeolnak. És nekem is, mint tanár. Izgulok, talán jobban, mint a colos. De miért is? Nem is én tanulok zongorázni. Remélem van érzéke hozzá, mert ha nincs, úgy sokkal nehezebb dolgom lesz. Először megismerkedünk a zongorával. Ha az megvan, jöhet néhány rövid, egy két hangból álló dallam. Napról, napra növelni fogom a hangok számát, míg végül megtanul egy dalt. Aztán már el tudja játszani a nagymamájának szánt dalt is. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, de már a suli kapuja előtt álltam. Mély levegőt vettem, és bementem.
  Ma földrajz órával kezdünk, amit terveim szerint szépen át is alszok. Azután következik egy matek, két nyelvtan, biológia, művészet, kémia és végül tesi. Igazán csodálatos nap van ma, nem igaz?
  Lehuppantam a helyemre, és vártam. Vagy is csak próbáltam, mert öt percen belül be is aludtam.

  - Baekhyun! Baekhyun, hol vagy már? - kiáltotta egy ismerős hang.

- Baekhyun! - hallottam ismét nevem, mire a hang irányába fordítottam fejem.
  Chanyeol állt ott, egy gyönyörű koromfekete zongora bal oldalán. Hogy kerül ide egy ilyen szépség? És Chanyeol? Közelebb mentem hozzájuk, mire a nagy fülű elmosolyodott, és megölelt. Magam sem tudom miért, de viszonoztam a gesztust. Bár ne tettem volna! Amikor kibontakoztam öleléséből Vele találtam szembe magam.
  Ne! Ő hogy került ide? Megint bántani akar? Próbáltam észrevétlenül hátrálni, de amint léptem egyet hátra, Ő lépett egyet előre. Szemeiben ismét azt a hideg csillogást láttam, arcán eszelős vigyor pihent. Pont, mint akkor. 
  Testem remegni kezdett, szívem erősen pumpálta a vért. Hirtelen elkapta mindkét csuklómat, és a fejem fölé szorította azokat, majd nekilökött a falnak! 
  Összeszorítottam a  szememet, hogy legalább ne kelljen látnom. Már hajolt volna ajkaimra, amikor...

  - Nee! - kiáltottam. A teremben mindenki egy emberként fordult felém. Még mindig az órán vagyok? Akkor... Akkor ez csak egy álom volt?
  Mélyet sóhajtottam, majd anélkül, hogy szóltam volna, kisétáltam a teremből, becélozva a mosdót. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, utat engedtem könnyeimnek, amik már az osztályban is csípték szemeimet. 
  Miért? Miért kell minden egyes nap újraélnem? Miért nem felejthetem el, és élhetek boldogan?

  - Mihhééért?? - zokogtam most már sokkal hangosabban.

Fejem térdeimre hajtottam, majd karjaimmal átöleltem és úgy kezdtem el ringatózni, hogy megnyugtassam magam. Talán csak tíz percet, de az is lehet, hogy órákat ültem ott, magam sem tudom. Amikor úgy éreztem, hogy képes vagyok emberek közé menni, felálltam és a tükörhöz sétáltam. Borzalmasan néztem ki. Szemeim csak úgy vöröslöttek, sőt, be is dagadtak. Arcomat, már megszáradt könnyeim díszítették. Megmostam, hátha segít valamit, de ugyanolyan ramatyul festettem. Megrántottam a vállam, és egyenesen a terembe sétáltam.
  Kopogás nélkül nyitottam be, mire ismét mindenki felém fordult. A tábla előtt a kémia tanárnő állt. Mi? Kémia? Szóval végigbőgtem 5 tanórát. Hát ez remek!

  - Elnézést a késésért! - hajoltam meg.

  A tanárnő aggódó tekintettel méregetett.

  - Jobban vagy már?

  Csak bólintottam, majd a helyemhez sétáltam, és csendben ültem végig azt a néhány percet, ami még az órából maradt. Csengetés után az öltöző felé vettem az irányt, hogy mihamarabb átöltözzek. Nem igazán szeretek az osztálytársaim előtt vetkőzni, így mindig hamarabb megyek, és mire ők odaérnek, én már teljes harci díszben - tesiruha - vagyok. Most is a cipőmet kötöttem, mikor a többiek az öltözőbe értek.

  - Ez már megint kész van? Hogy a francba csinálja? Kis buzi! - hallottam az osztálytársaim szitkozódásait, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, több-kevesebb sikerrel.
  Az óra egyszerűen szörnyű volt! Évek óta nem mozogtam ennyit, mint ebben a negyvenöt percben. Negyed óra kemény futás, öt perc bemelegítés, negyed óra kötélmászás - amit nem tudok - és végül 10 perc tömött labdázás. Utálom! Egyszerűen ki nem állhatom a testnevelés órát!
  A többiek már mentek zuhanyozni, de én még mindig a terem ajtajában álltam. Sosem szoktam zuhanyozni, de most muszáj leszek, mert rohadtul büdös vagyok! Leültem egy padra, és megvártam, míg mindenki végez. Amikor már nem hallottam vízcsobogást, levetkőztem alsógatyára, majd felkaptam a törülközőm - ami elég hosszú volt, le is lógott a földre - és a legutolsó fülkéhez sétáltam.
  Elhúztam a függönyt, de olyan látvány fogadott, amitől tátva maradt a szám. Chanyeol állt a fülkében,egy szál faszban, és épp a haját törölte. Amikor észrevett, megállt a kezében a törülköző, szemei elkerekedtek, és ijedtséget sugároztak. Elszakadtam tekintetétől, és lejjebb vezettem tekintetem. Bár ne tettem volna!
  Még látni lehetett, ahogy a vízcseppek csordogálnak izmos felsőtestén, ami olyan látványt nyújtott, hogy akaratlanul is nyelnem kellett egyet. Hasát tökéletesen kidolgozott kockák díszítették, és...
  Hirtelen kaptam el tekintetem, mielőtt még rosszra - vagy rosszabbra - gondoltam volna. Éreztem, hogy elvörösödök, de úgy istenigazából. Ismét nyeltem egy nagyot, majd hátat fordítottam, és kifelé vettem az irányt.
  Vagyis csak vettem volna! Mert leért annak a kibaszott törülközőnek a vége, amire én kibaszottul ráléptem, és egy kibaszottul nagyot zakóztam. Nem, kicsit sem volt ciki! Chanyeol azonnal felettem termett, szerencsémre volt annyi esze, hogy azt a szart a dereka köré csavarta. Felsegített, majd visszakísért az öltözőbe, és leültetett egy padra.
  Nem igazán mertem ránézni, mert még mindig zavarban voltam. A szemem sarkából azért láttam, ahogy átsétál a másik sarokba, és elkezd felöltözni. Lehajtottam a fejem, majd vártam, hogy készen legyen. Csak az ajtó csapódására figyeltem fel. Felálltam és elmentem zuhanyozni.
                          ~~~

  Feszülten ültem Chanyeol mellett. Már jó tíz perce elkezdődött az "óra", de még egyikünk sem szólt egy szót sem. Ez rohadtul kínos! Én nem így terveztem ezt a tanítósdit! Jó, nem akartam annyira csevegni vele, de azért ez mégsem jó így! Alig hallhatóan megköszörültem a torkom, mire a colos rám kapta - elég ijedt - tekintetét.

  - Először is, meg tanítom az akkordokat - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
  Chanyeol aprót bólintott, mire magyarázni kezdtem neki, mély beleéléssel. Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára így... Most nem arra gondolok, hogy még mindig piszokul zavarban vagyok a délutáni miatt, hanem arra, hogy rég nem hozott "lázba" semmi. Bő egy órán keresztül beszéltem és mutogattam, szinte megállás nélkül. Úgy tűnt, felfogta amit mondtam, remélem, meg is jegyzett belőle valamit!

  - Mára ennyi lenne - fejeztem be "előadásomat", majd felálltam, és megmozgattam - nem kicsit - elgémberedett lábaimat.
  A colos is követte a példámat, majd együtt sétáltunk le a lépcsőn. A kapuban elváltak útjaink, mert pont az ellenkező irányban lakott. Milyen szomorú...
  Sietősen lépkedtem haza, hogy minél előbb az ágyamba dőlhessek. A kapuban azonban olyan valaki fogadott, akire nem számítottam!

Hogy kerül ide?

Promises, music, you - 6.fejezet

Chanyeol POV

  Már hosszú percek óta vártam Baekhyun válaszára, de meg sem mukkant. Nem kérdeztem semmi egetrengetőt, akkor meg miért kell húznia az agyam? Eléggé félek attól, hogy vissza fog utasítani. Mi? Ez úgy hangzik, mintha szerelmet vallottam volna neki, és azt várnám, hogy viszont szeret e. Jó, én ezt nem bírom tovább. Óvatosan az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét.

  - Baek - kezdtem halkan. - Megtanítasz zongorázni, vagy sem?

  Láttam a szemében, hogy nem tudja, mit mondjon. Azt hiszem, el akar utasítni, csak nem találja a megfelelő szavakat. Mély levegőt vettem, majd intettem Baekhyunnak és a ház felé vettem az irányt.  
Fogalmam sincs, mit csináljak ezek után! Tanárra még mindig nincs pénzem, és nincs több zongorás ismerősöm, aki segíthetne. Már a kilincsen volt a kezem, amikor Baek lágy hangja megállított.

  - Várj!

  Visszafordultam, és azt tettem, amit kért; vártam.

  - Rendben, elvállalom a tanításod! - mondta, az érzelmeket mellőzve hangjából.
  Először fel sem fogtam, amit mondott, majd arcom pillanatok alatt felragyogott. Magamhoz rántottam, és szoros ölelésbe vontam apró testét. Éreztem, hogy lefagyott, mert nem ölelt vissza, de még el sem tolt magától. Talán nincs hozzászokva ahhoz, hogy valaki megérintse. De a mai nap ez második alkalom -igaz, számomra csak az első. Elengedtem, de Ő még mindig dermedten állt.
  Mi van, ha kómába esett? Mi? Az lehetetlen. Állva nem lehet kómába esni, én hülye. Akkor, talán sokkot kapott? De ez csak egy egyszerű ölelés.  Meglengettem szemei előtt a kezem, mire pislogott párat és lehajtotta a fejét. Miért nem néz a szemembe?

  - Azt hiszem, most bemegyek! Viszlát, Baekhyun! - köszöntem el tőle, hatalmas vigyorral.
  Még hallottam, hogy elmormogott egy „Szia!”-t, majd sarkon fordult és elsietett. Boldogan mentem be a házba, hogy megkeressen a Nagyit, és elmondjam neki, hogy szereztem egy tanárt. A konyhában találtam rá, éppen valami finomságot sütött. Megint... Imádom a Nagyi sütijét, de pihennie kéne.

  - Nagymama! Képzeld, van zongoratanárom! - meséltem teljes beleéléssel.
  Azt hiszem, úgy nézhettem ki, mint egy 5 éves gyerek, mikor édességet kap. Csillogó szem, óriási mosoly, lelkes hang. Igen, totál gyerekes vagyok, azt hiszem! A Nagyi kérdő tekintettel nézett rám, amiből azt vettem le, hogy folytassam a mondandóm.

  - Ma megkértem egy fiút -aki csodásan- zongorázik, hogy tanítson meg engem is. És elvállalta! - emeltem fel a hangom, de csak az öröm végett.
  Nem is értem, hogy tehet ez engem ennyire boldoggá. Talán amiatt, hogy... Nem! Kizárt! Nem is gondolj ilyenekre, Chanyeol! Eszedbe se jusson! Miután egy fontos -belső- vitát vívtam magammal, a Nagymamára pillantottam. Még nem válaszolt, tehát nekem kell megkérdeznem, mit gondol.

  - Mit szólsz?

  Elbambulhatott, mert hangomra kicsit felkapta fejét, és azt kérte, ismételjem meg a kérdést. Eleget tettem kérésének, majd vártam, hogy válaszoljon.

  - Nagyon örülök, Channie! Ugye bemutatod majd nekem? - kérdezte mosolyogva. Megráztam a fejem, mire arca elkomorult, de próbálta nem mutatni.

  - Nem mutatom be, mert már ismered.

  Meglepődve nézett rám, az előbbi bánatnak már nyoma sem volt.

  - Hogy érted azt, hogy ismerem? Csak nem Baekhyun az?

  Mindig tudtam, hogy a Nagyi eszes! Erre is egyből rájött... Igazából, előtte titkolózni sem lehet, mert mindent észrevesz. Emellett, nagyon jó emberismerő. Vagyis, talán mégsem annyira... Taot nem kedveli, mert szerinte van benne valami "sötét". Gondolom, nem a fekete hajára célzott, de nem is igazán fontos. Ha nem kedveli, nem tudok vele mit csinálni. Viszont, Baek szinte egyből szimpatikus volt neki. Ezt az is igazolja, hogy mikor bólintottam a felvetésére, arca felragyogott, és szemei is csillogtak - azt hiszem.

  - Nagyon örülök neki, hogy ilyen aranyos fiú fog segíteni neked, Channie - simogatta meg arcomat. - De nem is említette, hogy zongorázik. Miért? - gondolkodott el a Nagyi, én pedig elmosolyodtam rajta.

  - Nem tudom, Nagymama. Biztos, nem tartotta fontosnak - vetettem fel. A Nagyi erre megcsóválta a fejét, nem hitt nekem.

  - A zongorát nem lehet, nem fontosnak tartani, Chanyeol! Egy olyan csodálatos hangszer, amely megnyugtat, felvidít, kikapcsol. Aki elkezd zongorázni, annak az élete része lesz a zongora, fontossá válik számára - ecsetelte. A teljes nevem használta, ami azt jelenti, komoly dolgokról beszél - gondoltam bele mondandójába.

  - Tudod, amikor nagyon régen, elkezdtem zongorázni, kényszerből tettem. A szüleim rám erőszakolták, így kezdetben utáltam. Feleslegesnek, unalmasnak tartottam. Később, már nyugtatóként, valami jó dologként gondoltam rá. Majd olyannyira megszerettem, hogy naponta több órát is zongoráztam. A szívemhez nőtt, annyira, hogy ha ki kellett hagynom, nagyon szomorú lettem.
  Csodálkozva hallgattam a Nagyi emlékeit. Ennyire lehet szeretni egy hangszert? Egy tárgyat? Vajon velem is ez lesz? Kényszer, akarat, és végül létszükség? Baekhyun is így érez? – gondolkodtam a törpén. Vajon Ő is úgy kezdte, mint a Nagyi? Egyszer talán megkérdezem tőle, de az nem mostanában lesz.

- Min gondolkodsz? - érdeklődött Nagymama.

- Baeken - feleltem röviden.

  Válaszomra sejtelmesen elmosolyodott, majd elvonult a szobájába. Mi volt az a mosoly? Nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, inkább én is a szobám felé vettem az irányt.
  Bedőltem az ágyba, úgy ahogy voltam, utcai ruhában. Gondolataim ismét a törpe körül kezdtek forogni. Vajon, miért vállalta el? Biztos a Nagymama miatt - adtam választ saját, ki nem mondott kérdésemre. Eszembe jutott, néhány furcsa gondolat, de azokat hamar kiűztem a fejemből. Nem agyalhatok ilyen hülyeségeken... Hirtelen álmosság vett erőt rajtam. Pilláimat ólomsúlyúnak éreztem, már nem is bírtam nyitva tartani őket. Inkább hagytam, hogy fáradságom -ami, fogalmam sincs, honnan jött- az Álmok Birodalmába repítsen.

  Igaz, hogy korán lefeküdtem, de még így sem tudtam Baekra figyelni, aki valami igazán fontos dologról magyarázott.

  - Chanyeol! Figyelsz rám? - kérdezte Baekhyun. Persze, hogy... nem. Már akkor elbambultam, mikor még el sem kezdett beszélni.

  - Bocsi, elgondolkoztam - próbáltam menteni, a menthetőt. - Mit kérdeztél?

  Nagyot sóhajtott, és megismételte a kérdést:

  - Mikor jó neked?

  Kérdő tekintettel néztem rá, de nem vette a lapot, így értetlenségemnek hangot is adtam:

  - Mi mikor jó?

  Kérdésem hallatán szemei elkerekedtek, és dühösen fújtatott néhányat. Most meg mi lett vele?

  - Nem hiszlek el, Chanyeol! Komolyan mondom, nem hiszlek el! Fél órája itt beszélek arról, hogy én mikor érnék rá a tanításodra, de te nem figyelsz. Igaz, miért is figyelne, Park Chanyeol uraság? Végül is, nekem kell megtanulnom zongorázni, igaz?

  A végén már ordított, így jobbnak láttam meghunyászkodni. Ki a franc gondolta volna, hogy így fölkapja ezen a vizet?

  - Ne haragudj, Baekhyun! Meg tudnád ismételni? - kérdeztem halkan.

  - Nem! Kurvára nem tudnám megismételni!

  Most mit csináljak? Erősebb vagyok ugyan, de ez a gyerek simán megfojt. Ügyes vagy, Chanyeol! Kifogtál egy idegbeteg zongorást. Ha egy ilyen kis dolog miatt, így begurult, mi lesz, ha elrontom a dalt? Kinyír...

  - Baek! Sajnálom, hogy nem figyeltem, jó? - szóltam kimérten, mire befejezte a duzzogást, és rám nézett, így folytattam a mondandómat:

  - Nekem szinte bármelyik délután jó. Neked?

  - A kedd és a péntek nem, a többi szabad - felelte halkan. Biztos megbánta, hogy úgy kiakadt.

  - Akkor holnap kezdjük, ugye? - kérdeztem, mire egy bólintással válaszolt. Elmosolyodtam, és indulni készültem, de hangja megállított.

  - Ne haragudj, hogy úgy kiakadtam. Többet nem fordul elő - ígérte meg.

  Miközben beszélt, fejét lehajtotta, ujjait összekulcsolta -de nem úgy, mintha imádkozna- és a földet nézte. Hihetetlenül aranyos látvány volt. Mi? Már megint? Nem lehet igaz! Egy fiú nem aranyos - kivéve Baek. Nem! Még Ő sem! Komolyan, ez a második, hogy aranyosnak gondolom Őt. Mi a franc van velem? Baekhyun még mindig a válaszomra várt, így kipréseltem magamból egy "semmi bajt" és egy "sziát", majd gyorsan eliszkoltam. Szükségem van valamire. Vagy inkább valakire.

  Már indulni készültem, amikor megláttam egy ismeretlen inget a ruhák között. Hogy a francba kerül SooMin göncei közé egy férfi ing? 
  Dühös tekintettel fordultam Minnihez, aki ijedten nézett vissza rám. Már szólásra nyitottam számat, de megakadtam. Mi van, ha az öccse inge? Belekeveredhetett a ruhái közé, és még nem vette észre.
  Arcomról eltűndt a düh, és egy mosoly váltotta fel. De mi van, ha nem? - jutott eszembe, és újra ellepte agyamat a zöld köd. Mosolyom kezdett grimaszba torzulni, de megráztam a fejem. Nem! SooMin sosem csalna meg! Odaléptem hozzá, és megpusziltam, majd hazamentem.
  Egész este azon a rohadt ingen gondolkodtam. Vajon tényleg megcsalna? Képes lenne rá? Nem! Az nem lehet! Ő sosem tenne ilyet. Ismét egy fejrázással űztem el a rossz gondolataimat, és a leckémbe temetkeztem. Anya mindig azt mondta, ne legyek naiv, mert kihasználnak.

Hallgatnom kellett volna rá...

Promises, music, you - 5.fejezet

Baekhyun POV

  Nem sokkal később, meg is érkeztünk egy kertes házhoz. Amíg Chanyeol a zárral vacakolt, körülnéztem. A ház nem volt túl nagy, inkább kisebb családi háznak mondanám. A fal fehérre volt meszelve, a tetőn bordó cserepek pihentek. Az ajtót és az ablakokat sötétbarnára festették. Az udvaron rengeteg, szebbnél-szebb virág tündöklött. Piros, lila, sárga, rózsaszín. Talán a szivárvány minden színe látható volt, a colosék udvarában. Olyan barátságosnak hatott a környezet. Kicsit sem hasonlít az én otthonomra, amely rideg pompájával mindenkit elbűvölt, kivéve engem.
  Chanyeol kinyitotta az ajtót, és végre mehettünk be a házba.

  - Chanyeol! - szólítottam meg a colost. Kérdő tekintettel nézett rám, így folytattam.

  - Te a saját házadba hoztál?

  Válaszul csak egy bólintást kaptam, majd levette a cipőjét, és bement a nappaliba. Követtem a példáját, és gyorsan utána siettem.  
  A ház belseje hasonlóan elragadó és barátságos volt, mint a külseje. Szívesen élnék egy ilyen házban. Még egyszer körbevezettem a tekintetem a szobán. Két ajtó nyílt a nappaliból, egy a konyhából -ami egybe volt kötve a nappalival- és egy az előszobából.
  De hova lett a colos? Nem mehetek utána, hisz ez az Ő háza. Akkor megvárom itt. Nem kellett sokáig álldogálnom, hamarosan Chanyeol lépett ki az egyik szobából, egy idős asszony társaságában.
  Biztos a nagymamája- gondoltam. Sokkal alacsonyabb volt mint a colos, igaz nála nem nehéz kisebbnek lenni. Haját kontyba kötötte, és egy csatot tűzött bele. Szemei kedvesen csillogtak, alatta ráncok húzódtak. Ajkain hatalmas mosoly pihent. Már tudom honnan örökölte Chanyeol. Egy fehér pulóvert és egy sötétkék nadrágot viselt. Valamiért, olyan ismerősnek találtam az arcát, de nem foglalkoztam ezekkel a gondolatokkal.
  Inkább meghajoltam és bemutatkoztam. Mosolyogva bólintott, majd leültünk a kanapéra. Nem tudtam mit mondhatnék, így csendben vártam, hogy megtörjék a némaságot. Végül Chanyeol mamája szólalt meg először:

  - Szóval, te Channie egyik barátja vagy?- kérdezte halkan.

  Bólintottam. Nem mondanám barátnak, inkább ismerős, de végül is, most mindegy.

  - Tudod, rajtad kívül csak egy fiúcskát mutatott be nekem. Hogy is hívták?

  - Tao - felete a colos.

  - Igen! Zitaot mutatta be, még nagyon régen. De azóta nem találkoztam vele - gondolkozott el.

Csak Taot? De hisz rengeteg barátja van. Hagyjuk, nem is fontos.

  - Baekhyun - szólított meg ismét Chanyeol nagymamája.

  - Igen? - kaptam fel a fejem.

  - Mennyire ismered Channiet?

  Erre most mit mondhatnék? Hogy ma beszéltem vele először? Akkor...

  - Csak nemrég ismertem meg Baekhyunt - segített ki a colos.

  - Értem. Akkor, azt sem tudod mi történt a szüleivel, igaz?

  A szüleivel? Hogy mi történt? Ezt most nem igazán értem. Megráztam a fejem, a mama pedig folytatta.

  - Channie még kicsi volt, mikor elvesztette a szüleit. Egy autóbalesetben történt, mikor még csak 7 éves volt. Azóta én nevelem.
Már értem!- gondoltam, és vártam, hogy Chanyeol mamája folytassa.

  - Channie nagyon nehezen viselte a történteket. Sokáig még a szobájából sem jött ki. Nem tudtam mit tegyek, így zongorázni kezdtem neki. Az anyukája is mindig zongorával nyugtatta meg. Már órák óta játszottam, mikor kinyílt az ajtó, és egy piros, kisírt szemű kisfiú lépett ki rajta. Az ölembe ült, és azt kérte játsszak. Én pedig játszottam. Akkor megígérte nekem Channie, hogy még a halálom előtt eljátssza nekem a kedvenc dalomat.

  Nem szóltam semmit, csak a szőnyeget fürkésztem. Mi mondhatnék? Így már értem mire gondolt, amikor azt mondta, be kell tartania egy ígéretet. A colosra néztem, aki pont akkor hajtotta le a fejét. De,  mintha, mintha könnyes lett volna a szeme. Talán az enyém is jobban csillogott, mint kellett volna. Csend telepedett a szobára, amit senki nem akart megtörni. Chanyeol mamája felállt, mire mindketten rákaptuk a tekintetünket. Elsétált a szekrényig, kivett egy dobozt, és visszaült a kanapéra. Pár perc múlva, a kezembe nyomott néhány fényképet.
   Az elsőn egy két év körüli, óriási fülű kisfiú vigyorog. Ez Chanyeol lenne? Odafordultam hozzá a képpel a kezembe, mire eltátotta a száját.

  - Ez te vagy? - kérdeztem, majd a képre böktem.

  Lehajtotta a fejét, és alig észrevehetően bólintott. Halványan elmosolyodtam, majd még egyszer a képre pillantottam. Nagyon aranyos kisfiú volt.- jegyeztem meg.
  A következő képen egy férfi és egy nő volt. Mindketten kedvesen mosolyogtak, egymás kezét fogva. A férfi nagyon magas volt, markáns arcú, de barátságos tekintetű. A nő alacsonyabb, hosszú, barna hajú és arcra nagyon hasonlított Chanyeoléra.  Akkor Ők talán...

  - A szüleim - válaszolt a colos a ki nem mondott, sőt, meg sem fogalmazódott kérdésemre.

  Bólintottam, és egy újabb képet vettem a kezembe. Majd még egyet, és még egyet. Észre sem vettem, de egy mosoly kúszott az arcomra, amely egész délután ott pihent. Nagyon jól éreztem magam a colos, és nagymamája társaságában. Olyan volt, mintha egy teljesen másik ember lennék. Mosolyogtam, nevettem, egyszerűen csak boldog voltam. Rég nem éreztem már magam boldognak. Utoljára talán akkor, amikor még...

  - Baekhyun! Kérsz egy kis sütit? - kérdezte kedvesen Chanyeol Mami. Igen, annyira megkedvelt, hogy azt mondta, hívhatom Chanyeol Maminak.

  - Nem, köszönöm! - hajoltam meg. - Indulnom kell haza. Köszönöm, ezt a délutánt.

  Láttam, ahogy elszomorodik, de aztán újra felragyogtak a szemei.

  - Ha úgy is mész, vigyél sütit! Majd otthon megeszed!

  Nem utasíthattam vissza, így csak bólintottam, és kedvesen elmosolyodtam. A konyhába sietett - már amennyire tud sietni - és becsomagolta a süteményt.  
   Chanyeolra néztem, aki ajkain játszó mosollyal figyelte nagymamáját. Mikor megérezte tekintetem, felém fordult, és rám vigyorgott. Miért vigyorog? Felvontam egyik szemöldököm, hogy vele is tudassam kérdésemet - persze szavak nélkül. Csak megrázta a fejét, és visszafordult a konyha irányába, ahonnan pont akkor jött ki Chanyeol Mami, kezében a nekem csomagolt finomságokkal. Ismét meghajoltam, majd átvettem tőle, és megköszöntem. Beletettem a táskámba, vigyázva arra, nehogy összenyomjam. Felhúztam a cipőm, majd a pulcsim is felvettem.

  - Még egyszer köszönöm a délutánt, és a süteményt is!

  - Ugyan, ez csak egy kis semmiség! Örülök, hogy megismerhettelek! Gyere máskor is, Baekhyun! - mondta mosolyogva, majd elém lépett, és megölelt.
  Egy pillanatra ledermedtem, de amint észbe kaptam, viszonoztam a gesztust. Évek óta nem ölelt meg senki. Utoljára Ő volt az, aki ilyen közel került hozzám... Megráztam a fejem, hogy elhesegessem a gondolatát, és kibontakoztam Chanyeol Nagyi öleléséből.

  - Channie, kísérd ki a barátod!

  Már kezdtem volna tiltakozni, de a colos belém fojtotta a szót. Elbúcsúztam, majd Chanyeollal az oldalamon indultam az ajtó irányába. Kilépve rajta, megcsapott a -mostanra már lehűlt- levegő. Megborzongtam, és a colosra pillantottam. Láthatóan neki sem volt melege. A kapuhoz sétáltunk, de ott mindketten megtorpantunk. Azt nem tudom Ő miért, de én azért, mert zárva volt a kapu.

  - Mi a válaszod? - kérdezte kertelés nélkül. Tudta, hogy tudni fogom, mire gondol.

   De mit válaszoljak?

Promises, music, you - 4.fejezet

Baekhyun POV

  Erőszakosan mart ajkaimra, még ellenkezni sem tudtam. Kezeim fejem fölé szorította, és erősen fogta. Hiába ficánkoltam, nem tehettem semmit. Ráharapott alsó ajkamra, mire szétnyitottam a számat. Ezt kihasználva csúsztatta át a nyelvét, majd táncba hívta az enyémet. Erőszakos, gyötrelmes táncba. Könnyeim folyni kezdtek, számban éreztem a vér fémes ízét. Tudtam mi következik. Hogy ne tudtam volna? Felpillantottam, hátha a másik három segíthet. De mit is gondoltam? Kétségbeesett tekintetemet látva elvigyorodtak, az egyik még a száját is megnyalta. Mit csináljak? Mit csináljak? Ez a gondolat járt a fejemben, amikor...

  Szemeim kipattantak, látásom homályos volt. Nem azért, mert most ébredtem fel, hanem a könnyeimtől. Miért? Miért kísértenek a szörnyű emlékek? És miért kísért Ő? Miért nem hagyja, hogy elfelejtsem? A nappalt még képes vagyok túlélni, de az éjszakák borzalmasak. Mindig ugyanazt álmodom. Újraélem azt az éjszakát. Pedig én csak élni akarok! Nélküle! Az emléke nélkül...
  Kimásztam az ágyból. Muszáj megmosnom az arcom! Megnyitottam a csapot, majd a tenyerembe gyűjtött vizet az arcomra fröcsköltem. Ezt megismételtem még párszor, majd felnéztem a tükörképemre. Szörnyen festettem. Szemeim pirosak voltak és bedagadtak, arcom nyúzott volt. Nem is csoda, hogy elhagyott. Pontosabban, AZT tette velem, a földbe tiport, megalázott, ÉS elhagyott. De nem kéne ezen rágódnom. Észre sem vettem, de ismét  megeredtek a könnyeim. A sós cseppek átszelték az arcomat, találkoztak az államnál és lecsöppentek a csapba. Már le sem töröltem. Minek? Éreztem, hogy valami megcirógatja a lábam. A kis szőrgombócom is felébredt. Felkaptam, és megsimogattam a füle mögött. Majd megetetem, mielőtt elmegyek. Letettem, majd visszaballagtam a szobámba. Felöltöztem, és a suliba mentem. Nem érdekelt hány óra van, a zongorára van szükségem.
  Leültem, és felnyitottam a fedelét. Mikor is kezdtem zongorázni? Talán 6-7 éves lehettem. Kezdetben imádtam! Szabadidőmben gyakoroltam, gyakoroltam és gyakoroltam. A legjobb akartam lenni! Anyáék egy nagyon tehetséges tanárt fogadtak mellém. Mindenben segített, és megtanított arra, amit tudnom kellett. Hálás voltam neki, és azt akartam, hogy büszke legyen rám! De csalódott bennem...
  Lenyomtam az első billentyűt, majd a következőt is. Nem érdekelt mit, csak játszottam, ami eszembe jutott. A dalok egymást követték, én mégsem könnyebbültem meg. Régen, mikor bántott valami, csak eljátszottam néhány dalt, és minden rossz elszállt. A zongora volt a legjobb barátom, aki levette a terheket a vállamról. A dallal minden érzésemet át tudtam adni. Ma már nem vagyok rá képes. Azóta nem...
  Könnyek csípték a szemeim, de nem akartam nekik utat engedni. Nem! Felálltam, és elindultam a terembe. Mennyi az idő? Ránéztem az órámra, ami 7:30-at mutatott. Még fél óra van a tanítás kezdetéig. Leültem a helyemre, kezeimen megtámasztottam a fejem, és figyeltem az osztályt. Egyre többen szállingóztak be, nem sokára jön a tanár is. Egy magas fiú sétált el a padom előtt, feltűnően vizslatva arcomat. Miért néz engem? Talán akar tőlem valamit? Kizárt! Ahogy én sem akarok tőle semmit! Észre sem vettem mikor jött be a tanár, már vége is lett az órának.
  Kimentem az udvarra és leültem egy félreeső padra. Hirtelen valaki lehuppant mellém. Felnéztem rá -merthogy baromi magas volt - és rájöttem, hogy Ő az egyik osztálytársam. Meg a srác, aki megbámult reggel.

  - Szia! Chanyeol vagyok! - közölte mosolyogva.

  Mit akar? Barátkozni? De hisz állandóan körülveszik a haverjai. Nem is fontos, nem lehetek bunkó.
Intettem, és halkan szólaltam meg.

  - Baekhyun

  A fiú -azaz Chanyeol- bólintott, majd elmosolyodott.

  - Tudom a neved. Tegnap reggel is találkoztunk, emlékszel?

  Mi? Találkoztunk? Reggel? Tényleg!- világosodtam meg.

  - Emlékszem.

  - Kérhetek tőled valamit?

  Most rajtam volt a sor, a bólintást illetően. De vajon mit akar kérni? Nem is ismer! Biztos csak a matekban kell segítenem, vagy ilyesmi...

  - Taníts meg zongorázni!

  Szemeim elkerekedtek kérése hallatán. Hogy tanítsam meg zongorázni? Én? Ismétlem ÉN?

  - Figyelj, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. Nem tudlak megtanítani. Sajnálom!

  Meghajoltam, majd beszaladtam az épületbe, magam mögött hagyva a colost, aki értetlenül meredt utánam. Még nem volt vége a szünetnek, de nem igazán érdekelt. Felkerestem a mosdót, és megmostam az arcom. Ma már sokadjára... Megszólalt a csengő, így elindultam a termem irányába. A nap további részében nem figyeltem a tanulásra. Csak Chanyeolra tudtam gondolni. Miért engem kért meg? És miért pont most? Nem is ismer... Tudom, ez nem elég jó indok arra, hogy visszautasítottam, hisz ha tanárt fogadsz, Őt sem ismered. Mit csináljak? De ezen már felesleges agyalnom. Visszautasítottam! Talán rossz döntés volt? Meglehet... De már nem tudok mit csinálni. Pontosabban nem akarok.
  Gondolataimból a csengő éles hangja szakított ki. Mehetek haza Mimihez! Biztos hiányoztam neki! Szegény, egész nap egyedül volt otthon. Már mindenki kiment az osztályból, így én is indulni készültem, amikor valaki megfogta a csuklóm és visszarántott. Mi a..? Megfordultam, és Chanyeollal találtam szembe magam. Kirántottam a csuklóm kezei fogságából, és el akartam menni, de ismét megállított.

  - Baekhyun! Kérlek! Segítened kell!

  Nem tudtam mit feleljek. Nem akarok közel kerülni senkihez. Még ilyen formában sem, de...

  - Muszáj betartanom egy ígéretet!

  Ígéret... Nekem is tettek már ígéreteket, de azok mind üresek voltak. Talán Ő olyan ember, akinek fontos a kimondott szó. De még ennek ellenére sem tudok neki segíteni...

  - Sajnálom Chanyeol! - hajoltam meg ismét.

  Mit mondhatnék még? Már szólásra nyitottam a számat, de a colos belém fojtotta a szót.

  - Akkor gyere el velem valahova! Ha azután sem vállalod, akkor nem zaklatlak tovább!

  Ez jó ajánlatnak tűnik. Elmegyünk valahova, gyorsan lerázom és kész. Tudom, szemétségnek tűnik. Tulajdonképpen az is! De én már csak ilyen szemét vagyok...
  Chanyeol elindult, én meg mentem utána. Igazából, még meg sem néztem, hogy néz ki.
  Magas volt és vékony, a rajta lévő póló látatni engedte izmos karját. Dús, barna hajába néha belekapott az őszi szél. Csókolnivaló ajkai pirosan csillogtak. Na persze... Ez úgy hangzik, mintha egy mesében élnék, mint hercegnő, és Chanyeol lenne a hercegem. Még mit nem! Én valahogy így jellemezném: Magas. Baromira magas. És ennyi.
  Most jut eszembe! Hova is megyünk? A colos mellé siettem, és fel is tettem a fejemben megfogalmazódott kérdést. Ő csak megrántotta a vállát, rám vigyorgott, és ennyit mondott:

  - Majd meglátod!

Promises, music, you - 3.fejezet

Chanyeol POV

  Odasétáltam a teremhez, ahonnan a dallam jött. Belestem az ajtón, és meglepett amit láttam. Egy fiú ült a zongoránál, és játszi könnyedséggel bűvölte azt. Az arcát nem láttam, így nem tudtam ki lehet. De a játéka egyszerűen... Csodálatos! Csak ez a szó járt a fejemben! De, mintha valami hiányozna... De mi? Hisz gyönyörűen zongorázik, akkor miért nem érzem tökéletesnek? Amikor Nagymama játszott, annak gondoltam! Ez mégsem volt az. Miért? Igaz, a Nagymama virtuóz volt, ez a fiú pedig...

  - Te mit keresel itt? És miért figyelsz engem?

  A fiú kérdő tekintettel nézett rám, így már láttam az arcát. Ő az egyik osztálytársam. De mi is a neve? Gondolataimból ismét a srác szakított ki.

  - Hallod? Kérdeztem valamit!

  - Mi? Bocsi, nem figyeltem és... -próbáltam mentegetőzni, de beleszólt a mondandómba.

  - Szóval. Figyelsz? - bólintottam - Azt kérdeztem mit keresel itt? És miért figyelsz már percek óta?

  Mi? Ő tudta, hogy nézem? Most mit mondhatnék?

  - Már megint nem válaszolsz. Tudod mit? Hagyjuk! - intett, majd elment.

  Miért ilyen bunkó velem? Megvontam a vállam, és én is a termünk felé vettem az irányt. A srácok már biztos itt vannak. Bementem az osztályba, és levágódtam a helyemre. Körülnéztem, de csak a zongorás fiú és két lány volt itt. Ránéztem az órára, a szemeim pedig elkerekedtek. Még csak negyed nyolc múlt 3 perccel. Hogy a francba értem ide ilyen gyorsan? Tanakodtam. A srácot is lestem percekig, meg veszekedtem is vele egy sort. Akkor hogy? Felsóhajtottam, és elterültem a padomon.
  Tekintetem akaratlanul is a zongorásra tévedt. Nem ült messze tőlem, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Végigmértem, és el kellett ismernem, hogy aranyos. Mi? A fiúk nem aranyosak! Ő még is az volt. Talán azért gondoltam róla ezt, mert olyan lányos vonásai voltak. Állj!! Miért gondolkodom egy fiú vonásain? Biztos amiatt van, hogy korán keltem, és nem aludtam ki magam. Inkább hallgatok valami zenét, az majd csak kiűzi ezeket a gondolatokat a fejemből. Elővettem a telefonom, benyomtam a lejátszási listát, és bedugtam a fülest a fülembe. Olyan fél óra múlva megérkezett a tanárnő, így elraktam a telefont.
  Az órák hamar elteltek, de a gondolataim mindig visszatértek a zongoráshoz. Zongora... Talán megkérhetném, hogy tanítson meg zongorázni. De csak holnap, mert lekésem a találkám SooMinnel. A cukrászdába indultam, ahol randizni szoktunk. Ez randi egyáltalán? Mindegy, találkozok vele, és ez a lényeg!
  Mosolyogva léptem át a cukrászda ajtaját, tekintetemmel SooMint kerestem. De sehol nem láttam. Pedig már itt szokott lenni, mire ideérek. Leültem az egyik asztalhoz, és rendeltem egy forró csokit. Már majdnem megittam az egészet, mire megérkezett SooMin. Felálltam, és szorosan magamhoz öleltem vékony testét. Adott egy puszit az arcomra, majd leült, velem szembe. Arcát kezdtem fürkészni. Szemei, azok a nagy szemei gyönyörűen csillogtak. Pisze orra kissé pirosas volt, pont mint az arca. Telt ajkain szájfény volt, amit imádtam lecsókolni róla. Hosszú haja lágyan omlott vállára, keretezve ezzel arcát. Gyönyörű! SooMin határozottan gyönyörű volt, és sosem értettem, miért van velem. Egy ilyen lány, mint Ő, sokkal jobbat érdemelne. Kezét enyémre tette, és megszorította, majd halványan elmosolyodott.

  - Milyen napod volt? -kérdezte csilingelő hangján.

  Viszonoztam mosolyát és röviden leírtam a mai nap eseményeit. Mivel nem történt túl sok minden, így nem is volt mesélnivalóm, inkább visszakérdeztem. Neki is hasonlóan unalmas napja volt, ezért más témába vetettem magam.

  - Megzavartam valamit tegnap?

  Egy pillanatra tüdejében rekedt a levegő, aztán elmosolyodott és megrázta a fejét.

  - Dehogy, Édesem! Ugyan mit zavartál volna meg?

  Hangja furcsán csengett, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet.

  - Nem tudom, csak nagyon ideges voltál, amikor felvetted a telefont.

  - Dehogy voltam! Biztos csak rossz volt a vonal, és úgy hallottad.

  Elhúztam a szám, mert ez elég hülyén hangzik. De nem tettem szóvá. Ha lenne valami baj, úgyis elmondaná. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán felajánlottam, hogy hazakísérem. Kifizettem a rendelésünk - mert vettem sütit és kávét - és elindultunk. Lassan sétáltunk, kézen fogva. Furcsálltam, hogy nem szólt semmit, de nem akartam megtörni a csendet. Nem tudtam volna mit mondani. Elértünk a házukig, elbúcsúztunk, majd hazafelé vettem az irányt. SooMin elég messze lakik tőlem, így busszal mentem.
  Még csak fél öt volt, de nem maradhatok túl sokáig. Nem akarom egyedül hagyni a Nagyit, ki kell élveznem azt az időt, amit még vele tölthetek. Nem tudom mennyi ez az idő, de nem hagyhatom, hogy csak úgy elszálljon. Próbáltam halkan bemenni -mint mindig- hátha a Nagymama alszik. Levettem a cipőm, és a konyhába sétáltam, hogy összedobjak valami ennivalót. Nem vagyok túl jó szakács, de ehető amit főzök. Talán csinálhatnék rament! Azt még nem rontottam el. Előszedtem a hozzávalókat, és elkezdtem a főzést. Egészen hamar kész lettem vele, a vacsoráig még volt fél óra. Elfoglaltam magam hét óráig, aztán bementem a Nagyi szobájába.

  - Nagymama! Kész a vacsora!

  A hangomra összerezzent, de mikor realizálta, hogy csak én vagyok az, elmosolyodott. Kimentünk a konyhába, én pedig tálaltam az ételt. Beszélgetve, viccelődve telt a vacsora. A Nagyi meg is dicsérte a főztöm. Amikor még nem volt beteg, és nem járt előadásokra, mindig Ő főzött nekem. Mostanában fordítva van. Bekísértem a szobájába, majd visszamentem mosogatni, mert hát azt is kell valakinek. Elcaplattam zuhanyozni is, aztán bebújtam az ágyba. Hiába próbálkoztam, nem tudtam elaludni. A zongoráson járt az eszem. Vajon ha megkérem, segíteni fog?
  Nagyon remélem, mert nincs más esélyem, csak Ő.

Promises, music, you - 2.fejezet

Chanyeol POV

  Lassan nyitottam ki szemeimet. Kellett egy kis idő, mire hozzászoktam a fényhez, de muszáj volt felkelnem.  Kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Elintéztem amit el kellett, és visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. Nem válogattam túl sokáig, azt vettem fel, ami először a kezem ügyébe került. Felkaptam a táskám, majd a konyhába mentem, hogy reggelit csináljak. Vajon mit enne szívesen a Nagyi? Benéztem a hűtőbe, de nem volt benne túl sok kaja. Na szép! Mehetek délután vásárolni. Nekem kell elintéznem, hisz Nagymama nem tud elmenni a boltba. De már megszoktam! Csináltam néhány szendvicset, amit bevittem a szobájába. Ő még aludt, így nagyon halkan leraktam az éjjeliszekrényére, majd nyomtam egy puszit a homlokára és kisurrantam a szobából. Felvettem a cipőm, és elindultam a suliba. Út közben összefutottam legjobb barátommal, Taoval. Jó fej, menő és imádják a lányok. Beszélgetve tettük meg az út hátra lévő részét.
  A suliban a szokásos csapathoz sétáltunk. Suho, Lay, Chen, Tao és én. Mi, öten vagyunk "A csapat". Körülnéztem a teremben, de valaki hiányzott. Ki lehet az? Nem érdekelt túlságosan, inkább a haverokra figyeltem. Megszólalt a csengő, és egy lihegő srác futott be a terembe. Mi is a neve? BaeHyun? Nem! BaeKyung? Az sem! Bae... BaekHyun! Ez az! De miért is gondolkoztam ezen? Mire feleszméltem, már a tanár is a teremben volt. Nem figyeltem, utáltam a matekot! Az órák hamar elteltek, így indulhattunk haza.
  Taoval egy darabig együtt sétáltunk, de Ő lefordult az egyik utcánál, így egyedül folytattam utamat. Bementem a sarkon lévő boltba, hisz mégis csak be kellett vásárolnom! Nem igazán volt időm nézelődni, siettem Nagyihoz! Mikor hazaértem, a konyhába mentem, és elpakoltam amiket vettem. Nem hallottam se a Nagyi, se a TV hangját, így gondoltan biztos alszik. Már indultam volna a szobámba, amikor Nagyi lépett ki a szobája ajtaján. Odasétáltam hozzá, hogy minél kevesebbet kelljen mozognia. Rám emelte tekintetét, majd kedvesen elmosolyodott. Megsimogatta arcomat, én pedig megfogtam a kezét arcomon. Bőre ráncos és érdes volt, én mégis a legpuhább dolognak éreztem.

  -Végre hazaértél! Gyere, beszélni szeretnék veled!

  Bólintottam, és bekísértem a nappaliba. Leültünk egy-egy fotelba, de percekig nem szólt semmit. Vajon mit akar mondani? Talán valami baj van?

  -Chanyeol!

  Összerezzentem a hirtelen hanghatásra,  majd a szemeibe néztem.

  -Ma volt nálam az orvos. Azt mondta, az állapotom romlott. Nem lát sok esélyt a gyógyulásomra.

  Hogy mi? Alig akartam felfogni a hallottalak. Nincs esély a gyógyulására? Az nem lehet! Szemeim megteltek könnyel, de nem sírhattam a Nagyi előtt!

  -Channie! - fogta meg a kezem - Nem lesz semmi baj! Még van időm! Ne aggódj, nem fogok meghalni, még nincs itt az én időm!

  Megnyugtattak a szavai. Megszorítottam a kezét, jelezve neki -meg magamnak is- hogy nincs semmi baj.

  -Emlékszel, amikor régen zongoráztam neked?

  Bólintottam. Imádtam hallgatni, ahogy zongorázik! Csodálatos volt! Volt, hogy csak ültem a zongora előtt, behunyt szemmel, és próbáltam megőrizni a már-már lehetetlenül szép dallamot.

  -Az ígéretedre is emlékszel?

  Ismét bólintottam. Megígértem Nagyinak, hogy mielőtt meghal, eljátszom neki a kedvenc dalát. De miután anyáék meghaltak, ez az ígéret feedésbe merült. Mostanáig.

  -Szeretném, ha megtanulnál zongorázni, és beváltanád az ígéreted!

  -Rendben Nagymama! El fogom neked játszani a Tavaszi Keringőt! Megígérem!

  Elmosolyodott, majd bement a szobájába. Én is felálltam, és elsétáltam a sajátomig. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, lerogytam a földre. Ujjaimat hajamba vezettem, és a parkettát kezdtem bámulni. Most mit csináljak? Még sosem zongoráztam, mindig csak hallgattam. És ki tudna megtanítani? Nincs pénzem tanárt fogadni, így is nehezen élünk meg! Jó, ez kicsit túlzás, de nem fogok fizetni a tanárért! Majd csak megoldom. Valahogy...

  Szükségem van most valakire! Pontosabban a barátnőmre. Előkaptam a telefonom, és tárcsáztam a számát. 3 csöngés után vette csak fel, és elég idegesen szólt bele a telefonba.

  -Szia Kicsim! Valami baj van?

  Mélyet sóhajtott, és sokkal nyugodtabban válaszolt:

  -Szia Drágám! Nincs semmi, miért hívsz?

  -Nem tudnánk találkozni?

  A vonal túlsó végén csend lett, nem értettem miért. SooMin mindig örül, ha elhívom valahova.

  -Sajnálom, de most nem alkalmas.   Holnap délután?

  Csalódottan egyeztem bele, majd elköszöntem és leraktam a telefont. Miért pont most nem jó neki, mikor szükségem lenne rá? Nem tudtam mást csinálni, elmentem fürdeni, utána pedig bedőltem az ágyba. Hamar elnyomott az álom...

  Az ébresztő szörnyű hangja keltett. Csak még öt percet! De muszáj voltam felkelni, mert iskola van. De minek? Kivánszorogtam a konyhába, és ittam egy pohár vizet. Eszembe jutott az ígéretem. Kerítenem kell valakit, aki tud zongorázni. Sürgősen! Ezen agyalva öltöztem fel, és indultam el a suliba. Ma nem találkoztam Taoval, amit furcsának találtam. Mindig együtt megyünk. De lehet versenye lesz, olyankor nem szokott suliba jönni.
  Mivel túl hamar értem be, így gondoltam körülnézek, kik vannak itt ilyenkor. Csendben sétáltam a kihalt folyosón. Zavart a hangtalanság. Már indultam volna a teremem felé, amikor meghallottam egy dallamot. Csodálatos volt, és valahogy olyan... ismerős!
De mégis honnan?