Promises, music, you - 14.fejezet

Baekhyun POV

  Nem mentem Chan után. Úgy gondoltam jobb most neki, ha egy kicsit egyedül van. Bár, nagyon féltem, hogy valami baromságot fog csinálni, így amint hazaértem, írtam neki egy SMS-t. Fel-alá járkáltam a házban, telefonnal a kezemben, arra várva, hogy az a mamlasz visszaírjon. De nem tette. Pedig megnyitotta az üzenetet, mert kijelzi ám, de annyi esze nem volt, hogy legalább egy "oké"-t küldjön... Így hát a délután további részét is aggodalmaskodással töltöttem. Próbáltam hívni, de nem vette fel. Még a mamáját is megkerestem, de Ő sem tudta hová ment. Ha valami hülyeséget művel, esküszöm kiherélem!
  Már készültem volna lefeküdni, amikor megcsörrent a telefon. A képernyőn Chan neve villogott, mire azonnal felkaptam a készüléket, s miután elhúztam az ujjam a hívás gombon, a fülemhez emeltem azt.

  - Haló? - hangom szinte elhalt, de azért remélem, hogy meghallotta. Chanyeol nem szólt bele a készülékbe, a félelem pedig percről percre nőtt. Miért nem válaszol?

  - Haló? Chan? Hol vagy? - ismételtem meg kérdésem hangosabban, kiegészítve egy kicsit. De választ most sem kaptam. Már azt terveztem, hogy beleordítok a telefonba, de erőtlen szipogás ütötte meg a fülem.

  - Hogy tehették ezt? - kérdezte halkan. Nem tudtam mit mondhatnék, s mire szólásra nyitottam a szám, a vonal másik végéből már csak az egyenletes sípolás hallatszott. Letette. Ezt mégis hogy képzelte? Olyan gyorsan kapkodtam fel a ruháim, mint még soha. Nem igazán tudtam mi tévő legyek, hisz fogalmam sem volt arról, hogy Chan hova szokott eljárni akkor, ha szomorú. Aztán eszembe jutott, hogy ott vannak a barátai. A számukat ugyan nem tudtam, de egy házidolgozat miatt jártam már az egyikőjüknél. 10 perc alatt megtettem az amúgy fél órás utat Jongdae házához, s  türelmetlenül doboltam ujjaimmal Chanyeol barátjának kapuján, majd ismét megnyomtam a csengőt. Ebben a percben már hatodjára. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, borzalmas képeket vetítve a szemem elé Chanről. Ha ez így folytatódik, el fogok ájulni... Szerencsémre a következő pillanatban egy morcos Jongdae lépett ki az ajtón, ezzel kiszakítva engem gondolataimból.

  - Hát te? - vonta fel szemöldökét.

  - Hova szokott Chan menni, amikor szomorú? - hagytam figyelmen kívül kérdését.

  - Mi? Miért kérdezed? - kezdett értetlenkedni, de hamar elhallgattattam.

  - Az most nem számít. Csak mondd meg, hova jártok bulizni! Kérlek! - néztem rá könyörgően, mire egy mély sóhaj kíséretében elkérte a telefonom, s belepötyögött egy címet, majd visszaadta. Hálásan pillantottam rá, és egy intés után elindultam a megadott címre. Elég közel van Chan lakásához - gondolkodtam el...
  Hamar odaértem, s az ütő is megállt bennem, amikor megpillantottam a fal mellett ülő, erősen illuminált állapotban lévő barátomat. Mit csinált magával ez a hülye?
  Odasiettem hozzá, s végigsimítottam hidegtől kipirosodott arcán, férfias állán, majd végül a nyakán állapodott meg a kezem. Megkönnyebbültem, mert éreztem, hogy van pulzusa. Finoman rázogatni kezdtem, hogy felébresszem, hisz nem szabad ennyit a hidegben tartózkodni kabát NÉLKÜL! Néhány perc elteltével nyitogatni kezdte szemeit, mire finoman közelebb araszoltam hozzá.

- Chan! - szólítottam meg halkan, s kezem az övére csúsztattam. A colos lepillantott kezeinkre, majd mielőtt bármit is kérdezhettem volna, magához rántott, s szoros ölelésbe vont.
  Átkaroltam Őt, mire fejét a vállamra döntötte, jéghideg kezeivel pedig erősen tartotta testem, amit nem is bántam. Lehellete csiklandozta nyakamat, heves szívverése szinte teljesen megegyezett az én ketyegőm lüktetésével. Miért dobog ilyen gyorsan? Miért? Egy kis idő elteltével kibontakoztam öleléséből hogy el tudjunk indulni, s miután felsegítettem az én lakásom felé vettük az irányt. A lámpák gyér fénye épp hogy csak megvilágította a jeges utakat, így figyelnem kellett, hogy se én, se a rajtam támaszkodó barátom ne bukjon orra. Amikor megláttam az úticélunkhoz vezető utcát, megkönnyebült sóhaj szakdt fel belőlem. Már nem kell sok! - gondoltam, majd Chanyeolal az oldalamon -pontosabban félig a hátamon- folytattam az utat. A kapuhoz érve leültettem Chant, hogy elő tudjam keresni a zsebemből a kulcsot, ami nem nagyon akart előkerülni.

  - Ezt nem hiszem el! - kiáltottam fel, mire a colos ijedten kapta felém a fejét. Nem akartam megijeszteni, így csak bíztatóan rámosolyogtam, majd folytattam zsebeim átkutatását. Úgy 5 perccel és néhány cifra káromkodással később már az előszobában segítettem levenni a cipőt barátomnak. Bevezettem a szobámba, majd a konyhába mentem, hogy teát készítsek neki, hisz eléggé átfagyott. Amikor elkészült a forró ital, mellé tettem néhány pirulát -pontosabban fájdalomcsillapítót- és némi rágcsálnivalót is. A szobába érve olyan látvány fogadott, ami igazán megmelengette a szívem. Chan az ágyon aludt, összegömbölyödve, akár egy kiscica, rajta pedig egy igazi macskusz, Mimi feküdt. Letettem a teát az asztalra, majd leültem a földre, s onnan néztem a két szuszogó cukiságot. Chan igazán aranyos, amikor alszik...
  Már jó néhány perc, esetleg óra is eltelt, mire ébresztgetni kezdtem Chanyeolt, hogy egyen valamit. Ahogy mocorogni kezdett felébresztette Mimit, aki ijedten ugrott fel, s szaladt oda hozzám. Megsimogattam a fejét, mire dorombolni kezdett és odakuporodott az ölembe. Még játszottam vele egy kicsit, de aztán az ébredező colos magára vonta a figyelmemet. Komótosan nyitogatta pilláit, ezzel próbálva hozzászoktatni szemeit a lámpa elég erős fényéhez, majd egy óriásit ásított és felült. Körülnézett, gondolom nem tudta hol is lehet, mindaddig, míg meg nem látott engem. Hogy lehet valaki ilyen édes? - gondolkodtam el ISMÉT Chan cukiságán. Talán túl sokszor kattog ezen az agyam...

  - Baek - hallottam meg mély, kissé rekedt, férfias hangját, mire felé kaptam a fejem. - Kérhetnék valamit inni?

  Felpattantam, majd kezébe nyomtam az épp hogy langyos teát, és a gyógyszert is. Hálásan pillantott fel rám, majd bevette a fájdalomcsillapítót, és a teát is mind egy cseppig megitta. Elvettem tőle a bögrét, feljebb toltam az ágyon és mellé kuporodtam.

  - Hogy érzed magad? - tettem fel azt a kérdést, ami legelőször az eszembe jutott, de meg is bántam, amint láttam átsuhanni az arcán a fájdalmat.

  - Pocsékul - nevetett fel halkan, de ez a nevetés csak hamar sírássá fajult. Odahúztam magamhoz, s halkan csitítani kezdtem, hátát simogattam. Zokogása keserves volt, amibe belefájdult a szívem. Egy kis idő múlva sírása alábbhagyott, de még mindig szipogott egy kicsit. Eltoltam magamtól, letöröltem az utolsó könnycseppet arcáról, majd bíztatóan rámosolyogtam. Halványan ugyan, de viszonozta gesztusomat, ami ismét melegséggel árasztotta el szívemet. Hogy képes erre? Hogy tud ilyen érzéseket kiváltani belőlem egyetlen pillantásával? Egyáltalán miféle érzések ezek?
  Amikor kizökkentem gondolataimból s észbe kaptam, Chan arca már vészesen közel volt az enyémhez. Szívverésem ismét a kétszeresére szökött, arcom kipirult, gyomromban pedig felfedezni véltem azokat a bizonyos pillangókat.

Mit csinálsz, Chan?