Promises, music, you - 4.fejezet

Baekhyun POV

  Erőszakosan mart ajkaimra, még ellenkezni sem tudtam. Kezeim fejem fölé szorította, és erősen fogta. Hiába ficánkoltam, nem tehettem semmit. Ráharapott alsó ajkamra, mire szétnyitottam a számat. Ezt kihasználva csúsztatta át a nyelvét, majd táncba hívta az enyémet. Erőszakos, gyötrelmes táncba. Könnyeim folyni kezdtek, számban éreztem a vér fémes ízét. Tudtam mi következik. Hogy ne tudtam volna? Felpillantottam, hátha a másik három segíthet. De mit is gondoltam? Kétségbeesett tekintetemet látva elvigyorodtak, az egyik még a száját is megnyalta. Mit csináljak? Mit csináljak? Ez a gondolat járt a fejemben, amikor...

  Szemeim kipattantak, látásom homályos volt. Nem azért, mert most ébredtem fel, hanem a könnyeimtől. Miért? Miért kísértenek a szörnyű emlékek? És miért kísért Ő? Miért nem hagyja, hogy elfelejtsem? A nappalt még képes vagyok túlélni, de az éjszakák borzalmasak. Mindig ugyanazt álmodom. Újraélem azt az éjszakát. Pedig én csak élni akarok! Nélküle! Az emléke nélkül...
  Kimásztam az ágyból. Muszáj megmosnom az arcom! Megnyitottam a csapot, majd a tenyerembe gyűjtött vizet az arcomra fröcsköltem. Ezt megismételtem még párszor, majd felnéztem a tükörképemre. Szörnyen festettem. Szemeim pirosak voltak és bedagadtak, arcom nyúzott volt. Nem is csoda, hogy elhagyott. Pontosabban, AZT tette velem, a földbe tiport, megalázott, ÉS elhagyott. De nem kéne ezen rágódnom. Észre sem vettem, de ismét  megeredtek a könnyeim. A sós cseppek átszelték az arcomat, találkoztak az államnál és lecsöppentek a csapba. Már le sem töröltem. Minek? Éreztem, hogy valami megcirógatja a lábam. A kis szőrgombócom is felébredt. Felkaptam, és megsimogattam a füle mögött. Majd megetetem, mielőtt elmegyek. Letettem, majd visszaballagtam a szobámba. Felöltöztem, és a suliba mentem. Nem érdekelt hány óra van, a zongorára van szükségem.
  Leültem, és felnyitottam a fedelét. Mikor is kezdtem zongorázni? Talán 6-7 éves lehettem. Kezdetben imádtam! Szabadidőmben gyakoroltam, gyakoroltam és gyakoroltam. A legjobb akartam lenni! Anyáék egy nagyon tehetséges tanárt fogadtak mellém. Mindenben segített, és megtanított arra, amit tudnom kellett. Hálás voltam neki, és azt akartam, hogy büszke legyen rám! De csalódott bennem...
  Lenyomtam az első billentyűt, majd a következőt is. Nem érdekelt mit, csak játszottam, ami eszembe jutott. A dalok egymást követték, én mégsem könnyebbültem meg. Régen, mikor bántott valami, csak eljátszottam néhány dalt, és minden rossz elszállt. A zongora volt a legjobb barátom, aki levette a terheket a vállamról. A dallal minden érzésemet át tudtam adni. Ma már nem vagyok rá képes. Azóta nem...
  Könnyek csípték a szemeim, de nem akartam nekik utat engedni. Nem! Felálltam, és elindultam a terembe. Mennyi az idő? Ránéztem az órámra, ami 7:30-at mutatott. Még fél óra van a tanítás kezdetéig. Leültem a helyemre, kezeimen megtámasztottam a fejem, és figyeltem az osztályt. Egyre többen szállingóztak be, nem sokára jön a tanár is. Egy magas fiú sétált el a padom előtt, feltűnően vizslatva arcomat. Miért néz engem? Talán akar tőlem valamit? Kizárt! Ahogy én sem akarok tőle semmit! Észre sem vettem mikor jött be a tanár, már vége is lett az órának.
  Kimentem az udvarra és leültem egy félreeső padra. Hirtelen valaki lehuppant mellém. Felnéztem rá -merthogy baromi magas volt - és rájöttem, hogy Ő az egyik osztálytársam. Meg a srác, aki megbámult reggel.

  - Szia! Chanyeol vagyok! - közölte mosolyogva.

  Mit akar? Barátkozni? De hisz állandóan körülveszik a haverjai. Nem is fontos, nem lehetek bunkó.
Intettem, és halkan szólaltam meg.

  - Baekhyun

  A fiú -azaz Chanyeol- bólintott, majd elmosolyodott.

  - Tudom a neved. Tegnap reggel is találkoztunk, emlékszel?

  Mi? Találkoztunk? Reggel? Tényleg!- világosodtam meg.

  - Emlékszem.

  - Kérhetek tőled valamit?

  Most rajtam volt a sor, a bólintást illetően. De vajon mit akar kérni? Nem is ismer! Biztos csak a matekban kell segítenem, vagy ilyesmi...

  - Taníts meg zongorázni!

  Szemeim elkerekedtek kérése hallatán. Hogy tanítsam meg zongorázni? Én? Ismétlem ÉN?

  - Figyelj, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. Nem tudlak megtanítani. Sajnálom!

  Meghajoltam, majd beszaladtam az épületbe, magam mögött hagyva a colost, aki értetlenül meredt utánam. Még nem volt vége a szünetnek, de nem igazán érdekelt. Felkerestem a mosdót, és megmostam az arcom. Ma már sokadjára... Megszólalt a csengő, így elindultam a termem irányába. A nap további részében nem figyeltem a tanulásra. Csak Chanyeolra tudtam gondolni. Miért engem kért meg? És miért pont most? Nem is ismer... Tudom, ez nem elég jó indok arra, hogy visszautasítottam, hisz ha tanárt fogadsz, Őt sem ismered. Mit csináljak? De ezen már felesleges agyalnom. Visszautasítottam! Talán rossz döntés volt? Meglehet... De már nem tudok mit csinálni. Pontosabban nem akarok.
  Gondolataimból a csengő éles hangja szakított ki. Mehetek haza Mimihez! Biztos hiányoztam neki! Szegény, egész nap egyedül volt otthon. Már mindenki kiment az osztályból, így én is indulni készültem, amikor valaki megfogta a csuklóm és visszarántott. Mi a..? Megfordultam, és Chanyeollal találtam szembe magam. Kirántottam a csuklóm kezei fogságából, és el akartam menni, de ismét megállított.

  - Baekhyun! Kérlek! Segítened kell!

  Nem tudtam mit feleljek. Nem akarok közel kerülni senkihez. Még ilyen formában sem, de...

  - Muszáj betartanom egy ígéretet!

  Ígéret... Nekem is tettek már ígéreteket, de azok mind üresek voltak. Talán Ő olyan ember, akinek fontos a kimondott szó. De még ennek ellenére sem tudok neki segíteni...

  - Sajnálom Chanyeol! - hajoltam meg ismét.

  Mit mondhatnék még? Már szólásra nyitottam a számat, de a colos belém fojtotta a szót.

  - Akkor gyere el velem valahova! Ha azután sem vállalod, akkor nem zaklatlak tovább!

  Ez jó ajánlatnak tűnik. Elmegyünk valahova, gyorsan lerázom és kész. Tudom, szemétségnek tűnik. Tulajdonképpen az is! De én már csak ilyen szemét vagyok...
  Chanyeol elindult, én meg mentem utána. Igazából, még meg sem néztem, hogy néz ki.
  Magas volt és vékony, a rajta lévő póló látatni engedte izmos karját. Dús, barna hajába néha belekapott az őszi szél. Csókolnivaló ajkai pirosan csillogtak. Na persze... Ez úgy hangzik, mintha egy mesében élnék, mint hercegnő, és Chanyeol lenne a hercegem. Még mit nem! Én valahogy így jellemezném: Magas. Baromira magas. És ennyi.
  Most jut eszembe! Hova is megyünk? A colos mellé siettem, és fel is tettem a fejemben megfogalmazódott kérdést. Ő csak megrántotta a vállát, rám vigyorgott, és ennyit mondott:

  - Majd meglátod!