Baekhyun POV
„Megfogta a kezem, és rám mosolygott. Mosolya meleg volt, szemei szeretetet sugároztak. Viszonoztam a gesztust, és hagytam, hogy húzzon maga után. Mikor feleszméltem, már egy furcsa sikátor szerű helyen voltunk. Nagyon féltem, így erősebben szorítottam meg a kezét. Hátrafordult, és ismét rám vigyorgott, de ez más volt. Ahogy a szemei is, melyek most betegen csillogtak. Éreztem, hogy végigfut rajtam a hideg, és remegni kezdtem. Mi történik? Hirtelen megjelent három másik srác, akik valahogy nagyon ismerősek voltak, de mégsem jöttem rá kik lehetnek. Kérdőn néztem rá, de Ő csak gonoszul elvigyorodott. El akartam engedni a kezét, de erősen megszorította az enyémet, mire felnyüszítettem. A következő pillanatban lelökött a földre, és felém térdelt. Idő közben ideért a másik három fiú is, akik ugyanúgy mosolyogtak, mint Ő. Tudtam mi következik, így próbáltam lelökni magamról Őt, de hogy is tudtam volna? Hisz sokkal erősebb volt mint én. Közelebb hajolt hozzám, és...”
Hirtelen ültem fel az ágyban. Remegtem és csorgott rólam a víz. Ismét Vele álmodtam, és megint ugyanazt... Mikor fogom végre elfelejteni? Ránéztem az órára, ami fél ötöt mutatott. Még tudnék pihenni 2 órát, de kizárt, hogy ezek után visszaaludjak. Kimásztam az ágyból, és lementem a konyhába. Anyáék még aludtak, így csendben csináltam meg a szokásos kávémat. Miután úgy éreztem nem vagyok zombi, felcaplattam a szobámba és kerestem valami normális ruhát. Egy fehér mintás pólóra, és egy kék szaggatott farmerre esett a választásom. Október eleje van, de az idő még elég jó. Felkaptam a táskám meg a telefonom, és lementem. Még mindig csak 5 óra volt, így halkan vettem fel a cipőm és a bőrdzsekim.
Elég hamar a suliba értem, így a zeneterem felé vettem az irányt. Ledobtam a táskám és leültem a zongora elé. Végigvezettem ujjaimat a fedelén, majd felnyitottam azt, és játszani kezdtem. Ujjaim kecsesen siklottak a billentyűkön, szemeim lehunytam, mint mindig. Most is úgy játszottam, mint mindig. Csodásan, mégis sehogy. Nem vittem bele érzelmeket, így semmit sem ért a játékom. Legalább is a tanárom szerint. Úgy belemerültem a "semmilyen" játékomba, hogy a csengőt is épp, hogy meghallottam. Egy pillanatra ledermedtem, majd felkaptam a táskám és rohantam a terembe. Épphogy leültem a helyemre, a tanár már jött is.
Az órák hamar elteltek, így mehettem haza. Igaz, semmi kedvem nem volt a szüleimmel találkozni. Nem túl jó velük a kapcsolatom. Ahogy közeledtem a házunkhoz, láttam, hogy egy kocsi áll előtte. A zongoratanárom, Kim Hyun-Su. Sietve bementem a házba, levettem a cipőm, majd a nappaliba sétáltam. A jelenlevők - a szüleim és Mr. Kim - mind felém fordultak. Meghajoltam, és leültem egy szabad helyre. Percekig senki nem szólt, míg végül anyám törte meg először a csendet:
- Végre hazaértél! Mr. Kim már várt rád. Menjetek gyakorolni!
Hangja kimért volt, de ezt már megszoktam tőle. Apám semmit nem szólt, ezt is megszoktam már. Mr. Kim felállt, és intett, hogy kövessem. Tudta, hogy a házunkban lévő zongorán nem játszom, így elmentünk hozzá. Mint mindig.
Elég közel lakott, hamar odaértünk. Kiszálltunk az autóból, és amint kinyitotta az ajtót, a nappaliba mentem, a zongorához. Leültem, és felnyitottam a fedelét. Gyönyörű hangszer volt, de már rég nem hozott lázba, semmi... Megvártam, még leül a mellettem levő székre, és játszani kezdtem. 3-4 dalt is elzongoráztam már, mikor megállított. Komoly tekintettel vizslatta arcom, míg én kifejezéstelenül néztem vissza rá. Ő törte meg előbb a csendet:
- Ez így nem mehet tovább, Baekhyun! A játékod tökéletes lenne, ha kifejezne valamit. De te semmit sem adsz át a zenéddel! Hogy akarsz úgy versenyeket nyerni, ha nem tudsz hatni a zsűrire?
Csak megrántottam a vállam, és azt feleltem: Sehogy! Mr. Kim erre elképedt, és alig tudott szóhoz jutni.
- Hogy értsem azt, hogy sehogy?
- Úgy, hogy nem akarok versenyeket nyerni! Semmit sem akarok, Mr. Kim!
Arcom ugyanolyan volt, mint a beszélgetésünk kezdetén. Semmilyen, akárcsak a játékom. A férfi nem szólt semmit, csak sóhajtott egyet, majd intett, hogy elmehetek. Meghajoltam, és elindultam haza.
Lassan ballagtam az úton, nem akartam hazamenni. De hova máshova mehetnék? Na ez az! Sehova! Még az a jó, hogy anyáék holnap elutaznak. Már majdnem hazaértem, amikor megláttam egy fekete szőrgombócot az út szélén. Közelebb léptem hozzá, mire megmoccant. Egy kiscica feküdt az ott, és szegény nagyon rosszul nézett ki. Nem hagyhatom itt! Habár, nem hiszem, hogy anyáék beleegyeznének... De kit érdekel? Úgyis elutaznak 3 hétre! Felkaptam a cicát, és megszaporáztam a lépteimet.
Nem sokkal később, már a szobámban dédelgettem a fekete szőrgombócot. Igazán aranyos! És ahogy látom, kislány. Mi lenne ha Mimi lenne? Igen! Ez tetszik! Mimi lesz! Megsimogattam a hasát, mire elkezdett dorombolni. Tovább folytattam, hisz Mimi nagyon élvezte. Még egy darabig üldögéltem a földön, de már későre járt, így leraktam a cicát egy pokrócra, és elmentem fürdeni.
Gyorsan végeztem, ma nem akartam sokáig húzni. Mimire néztem, aki már békésen aludt. Nekem is ezt kéne! Elsétáltam az ágyamig, és bebújtam a takaró alá. Csak remélni tudom, hogy ma nem fogok Vele álmodni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése