Promises, music, you - 3.fejezet

Chanyeol POV

  Odasétáltam a teremhez, ahonnan a dallam jött. Belestem az ajtón, és meglepett amit láttam. Egy fiú ült a zongoránál, és játszi könnyedséggel bűvölte azt. Az arcát nem láttam, így nem tudtam ki lehet. De a játéka egyszerűen... Csodálatos! Csak ez a szó járt a fejemben! De, mintha valami hiányozna... De mi? Hisz gyönyörűen zongorázik, akkor miért nem érzem tökéletesnek? Amikor Nagymama játszott, annak gondoltam! Ez mégsem volt az. Miért? Igaz, a Nagymama virtuóz volt, ez a fiú pedig...

  - Te mit keresel itt? És miért figyelsz engem?

  A fiú kérdő tekintettel nézett rám, így már láttam az arcát. Ő az egyik osztálytársam. De mi is a neve? Gondolataimból ismét a srác szakított ki.

  - Hallod? Kérdeztem valamit!

  - Mi? Bocsi, nem figyeltem és... -próbáltam mentegetőzni, de beleszólt a mondandómba.

  - Szóval. Figyelsz? - bólintottam - Azt kérdeztem mit keresel itt? És miért figyelsz már percek óta?

  Mi? Ő tudta, hogy nézem? Most mit mondhatnék?

  - Már megint nem válaszolsz. Tudod mit? Hagyjuk! - intett, majd elment.

  Miért ilyen bunkó velem? Megvontam a vállam, és én is a termünk felé vettem az irányt. A srácok már biztos itt vannak. Bementem az osztályba, és levágódtam a helyemre. Körülnéztem, de csak a zongorás fiú és két lány volt itt. Ránéztem az órára, a szemeim pedig elkerekedtek. Még csak negyed nyolc múlt 3 perccel. Hogy a francba értem ide ilyen gyorsan? Tanakodtam. A srácot is lestem percekig, meg veszekedtem is vele egy sort. Akkor hogy? Felsóhajtottam, és elterültem a padomon.
  Tekintetem akaratlanul is a zongorásra tévedt. Nem ült messze tőlem, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Végigmértem, és el kellett ismernem, hogy aranyos. Mi? A fiúk nem aranyosak! Ő még is az volt. Talán azért gondoltam róla ezt, mert olyan lányos vonásai voltak. Állj!! Miért gondolkodom egy fiú vonásain? Biztos amiatt van, hogy korán keltem, és nem aludtam ki magam. Inkább hallgatok valami zenét, az majd csak kiűzi ezeket a gondolatokat a fejemből. Elővettem a telefonom, benyomtam a lejátszási listát, és bedugtam a fülest a fülembe. Olyan fél óra múlva megérkezett a tanárnő, így elraktam a telefont.
  Az órák hamar elteltek, de a gondolataim mindig visszatértek a zongoráshoz. Zongora... Talán megkérhetném, hogy tanítson meg zongorázni. De csak holnap, mert lekésem a találkám SooMinnel. A cukrászdába indultam, ahol randizni szoktunk. Ez randi egyáltalán? Mindegy, találkozok vele, és ez a lényeg!
  Mosolyogva léptem át a cukrászda ajtaját, tekintetemmel SooMint kerestem. De sehol nem láttam. Pedig már itt szokott lenni, mire ideérek. Leültem az egyik asztalhoz, és rendeltem egy forró csokit. Már majdnem megittam az egészet, mire megérkezett SooMin. Felálltam, és szorosan magamhoz öleltem vékony testét. Adott egy puszit az arcomra, majd leült, velem szembe. Arcát kezdtem fürkészni. Szemei, azok a nagy szemei gyönyörűen csillogtak. Pisze orra kissé pirosas volt, pont mint az arca. Telt ajkain szájfény volt, amit imádtam lecsókolni róla. Hosszú haja lágyan omlott vállára, keretezve ezzel arcát. Gyönyörű! SooMin határozottan gyönyörű volt, és sosem értettem, miért van velem. Egy ilyen lány, mint Ő, sokkal jobbat érdemelne. Kezét enyémre tette, és megszorította, majd halványan elmosolyodott.

  - Milyen napod volt? -kérdezte csilingelő hangján.

  Viszonoztam mosolyát és röviden leírtam a mai nap eseményeit. Mivel nem történt túl sok minden, így nem is volt mesélnivalóm, inkább visszakérdeztem. Neki is hasonlóan unalmas napja volt, ezért más témába vetettem magam.

  - Megzavartam valamit tegnap?

  Egy pillanatra tüdejében rekedt a levegő, aztán elmosolyodott és megrázta a fejét.

  - Dehogy, Édesem! Ugyan mit zavartál volna meg?

  Hangja furcsán csengett, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet.

  - Nem tudom, csak nagyon ideges voltál, amikor felvetted a telefont.

  - Dehogy voltam! Biztos csak rossz volt a vonal, és úgy hallottad.

  Elhúztam a szám, mert ez elég hülyén hangzik. De nem tettem szóvá. Ha lenne valami baj, úgyis elmondaná. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán felajánlottam, hogy hazakísérem. Kifizettem a rendelésünk - mert vettem sütit és kávét - és elindultunk. Lassan sétáltunk, kézen fogva. Furcsálltam, hogy nem szólt semmit, de nem akartam megtörni a csendet. Nem tudtam volna mit mondani. Elértünk a házukig, elbúcsúztunk, majd hazafelé vettem az irányt. SooMin elég messze lakik tőlem, így busszal mentem.
  Még csak fél öt volt, de nem maradhatok túl sokáig. Nem akarom egyedül hagyni a Nagyit, ki kell élveznem azt az időt, amit még vele tölthetek. Nem tudom mennyi ez az idő, de nem hagyhatom, hogy csak úgy elszálljon. Próbáltam halkan bemenni -mint mindig- hátha a Nagymama alszik. Levettem a cipőm, és a konyhába sétáltam, hogy összedobjak valami ennivalót. Nem vagyok túl jó szakács, de ehető amit főzök. Talán csinálhatnék rament! Azt még nem rontottam el. Előszedtem a hozzávalókat, és elkezdtem a főzést. Egészen hamar kész lettem vele, a vacsoráig még volt fél óra. Elfoglaltam magam hét óráig, aztán bementem a Nagyi szobájába.

  - Nagymama! Kész a vacsora!

  A hangomra összerezzent, de mikor realizálta, hogy csak én vagyok az, elmosolyodott. Kimentünk a konyhába, én pedig tálaltam az ételt. Beszélgetve, viccelődve telt a vacsora. A Nagyi meg is dicsérte a főztöm. Amikor még nem volt beteg, és nem járt előadásokra, mindig Ő főzött nekem. Mostanában fordítva van. Bekísértem a szobájába, majd visszamentem mosogatni, mert hát azt is kell valakinek. Elcaplattam zuhanyozni is, aztán bebújtam az ágyba. Hiába próbálkoztam, nem tudtam elaludni. A zongoráson járt az eszem. Vajon ha megkérem, segíteni fog?
  Nagyon remélem, mert nincs más esélyem, csak Ő.