Promises, music, you - 2.fejezet

Chanyeol POV

  Lassan nyitottam ki szemeimet. Kellett egy kis idő, mire hozzászoktam a fényhez, de muszáj volt felkelnem.  Kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Elintéztem amit el kellett, és visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. Nem válogattam túl sokáig, azt vettem fel, ami először a kezem ügyébe került. Felkaptam a táskám, majd a konyhába mentem, hogy reggelit csináljak. Vajon mit enne szívesen a Nagyi? Benéztem a hűtőbe, de nem volt benne túl sok kaja. Na szép! Mehetek délután vásárolni. Nekem kell elintéznem, hisz Nagymama nem tud elmenni a boltba. De már megszoktam! Csináltam néhány szendvicset, amit bevittem a szobájába. Ő még aludt, így nagyon halkan leraktam az éjjeliszekrényére, majd nyomtam egy puszit a homlokára és kisurrantam a szobából. Felvettem a cipőm, és elindultam a suliba. Út közben összefutottam legjobb barátommal, Taoval. Jó fej, menő és imádják a lányok. Beszélgetve tettük meg az út hátra lévő részét.
  A suliban a szokásos csapathoz sétáltunk. Suho, Lay, Chen, Tao és én. Mi, öten vagyunk "A csapat". Körülnéztem a teremben, de valaki hiányzott. Ki lehet az? Nem érdekelt túlságosan, inkább a haverokra figyeltem. Megszólalt a csengő, és egy lihegő srác futott be a terembe. Mi is a neve? BaeHyun? Nem! BaeKyung? Az sem! Bae... BaekHyun! Ez az! De miért is gondolkoztam ezen? Mire feleszméltem, már a tanár is a teremben volt. Nem figyeltem, utáltam a matekot! Az órák hamar elteltek, így indulhattunk haza.
  Taoval egy darabig együtt sétáltunk, de Ő lefordult az egyik utcánál, így egyedül folytattam utamat. Bementem a sarkon lévő boltba, hisz mégis csak be kellett vásárolnom! Nem igazán volt időm nézelődni, siettem Nagyihoz! Mikor hazaértem, a konyhába mentem, és elpakoltam amiket vettem. Nem hallottam se a Nagyi, se a TV hangját, így gondoltan biztos alszik. Már indultam volna a szobámba, amikor Nagyi lépett ki a szobája ajtaján. Odasétáltam hozzá, hogy minél kevesebbet kelljen mozognia. Rám emelte tekintetét, majd kedvesen elmosolyodott. Megsimogatta arcomat, én pedig megfogtam a kezét arcomon. Bőre ráncos és érdes volt, én mégis a legpuhább dolognak éreztem.

  -Végre hazaértél! Gyere, beszélni szeretnék veled!

  Bólintottam, és bekísértem a nappaliba. Leültünk egy-egy fotelba, de percekig nem szólt semmit. Vajon mit akar mondani? Talán valami baj van?

  -Chanyeol!

  Összerezzentem a hirtelen hanghatásra,  majd a szemeibe néztem.

  -Ma volt nálam az orvos. Azt mondta, az állapotom romlott. Nem lát sok esélyt a gyógyulásomra.

  Hogy mi? Alig akartam felfogni a hallottalak. Nincs esély a gyógyulására? Az nem lehet! Szemeim megteltek könnyel, de nem sírhattam a Nagyi előtt!

  -Channie! - fogta meg a kezem - Nem lesz semmi baj! Még van időm! Ne aggódj, nem fogok meghalni, még nincs itt az én időm!

  Megnyugtattak a szavai. Megszorítottam a kezét, jelezve neki -meg magamnak is- hogy nincs semmi baj.

  -Emlékszel, amikor régen zongoráztam neked?

  Bólintottam. Imádtam hallgatni, ahogy zongorázik! Csodálatos volt! Volt, hogy csak ültem a zongora előtt, behunyt szemmel, és próbáltam megőrizni a már-már lehetetlenül szép dallamot.

  -Az ígéretedre is emlékszel?

  Ismét bólintottam. Megígértem Nagyinak, hogy mielőtt meghal, eljátszom neki a kedvenc dalát. De miután anyáék meghaltak, ez az ígéret feedésbe merült. Mostanáig.

  -Szeretném, ha megtanulnál zongorázni, és beváltanád az ígéreted!

  -Rendben Nagymama! El fogom neked játszani a Tavaszi Keringőt! Megígérem!

  Elmosolyodott, majd bement a szobájába. Én is felálltam, és elsétáltam a sajátomig. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, lerogytam a földre. Ujjaimat hajamba vezettem, és a parkettát kezdtem bámulni. Most mit csináljak? Még sosem zongoráztam, mindig csak hallgattam. És ki tudna megtanítani? Nincs pénzem tanárt fogadni, így is nehezen élünk meg! Jó, ez kicsit túlzás, de nem fogok fizetni a tanárért! Majd csak megoldom. Valahogy...

  Szükségem van most valakire! Pontosabban a barátnőmre. Előkaptam a telefonom, és tárcsáztam a számát. 3 csöngés után vette csak fel, és elég idegesen szólt bele a telefonba.

  -Szia Kicsim! Valami baj van?

  Mélyet sóhajtott, és sokkal nyugodtabban válaszolt:

  -Szia Drágám! Nincs semmi, miért hívsz?

  -Nem tudnánk találkozni?

  A vonal túlsó végén csend lett, nem értettem miért. SooMin mindig örül, ha elhívom valahova.

  -Sajnálom, de most nem alkalmas.   Holnap délután?

  Csalódottan egyeztem bele, majd elköszöntem és leraktam a telefont. Miért pont most nem jó neki, mikor szükségem lenne rá? Nem tudtam mást csinálni, elmentem fürdeni, utána pedig bedőltem az ágyba. Hamar elnyomott az álom...

  Az ébresztő szörnyű hangja keltett. Csak még öt percet! De muszáj voltam felkelni, mert iskola van. De minek? Kivánszorogtam a konyhába, és ittam egy pohár vizet. Eszembe jutott az ígéretem. Kerítenem kell valakit, aki tud zongorázni. Sürgősen! Ezen agyalva öltöztem fel, és indultam el a suliba. Ma nem találkoztam Taoval, amit furcsának találtam. Mindig együtt megyünk. De lehet versenye lesz, olyankor nem szokott suliba jönni.
  Mivel túl hamar értem be, így gondoltam körülnézek, kik vannak itt ilyenkor. Csendben sétáltam a kihalt folyosón. Zavart a hangtalanság. Már indultam volna a teremem felé, amikor meghallottam egy dallamot. Csodálatos volt, és valahogy olyan... ismerős!
De mégis honnan?